Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-06-26 / 26. szám
26. szám. (1900. március 25.)* részeket, melyeket az öntudatlan vallásosság jelzőjével illethetünk. Vegyük például következő szavait: „Az élet hatalmas ösztönét — a meghalás kérlelhetetlen szükségességét, hogyan hidalja át a természet ezt az éles ellentétel? Óh a természet csodálatra méltó művész! Ha uralma állandóan tisztán érvényesülhetne s ha működését nem zavarnák meg erőszakosan, még sokkal teljesebben jutnánk nagyságának megismeréséhez“ De az igaz, hogy nagy és jó, ezt megerősíti a vallás élménye is. Az öntudatlan vallásosság csak a felületig tudott eltapogatódzni s a természetnél elakadt. Az öntudatos vallásosság ellenben tovább sürget: hatolj át azon is, egyre mélyebben és beljebb a természet szivéhez, ne a teremtettséget, hanem a teremtőt keresd, ne az alkotást, hanem az alkotót, ne a művészetet, hanem a művészt, ne a tárgyat, hanem az alanyt, őt a nagyot és jót, az Istent keresd. Anaxagoras is belepillantott az élet értelmébe, hogy belátott-e a fenekéig, nem tudom, s azt mondotta: Nusz, rendező értelem van a világban! A hindu is belepillantott a nagy élet értelmébe — hogy belátott-e nem tudom — s azt mondotta: Istenségek ezrei mosolyognak felém ! A buddhista is az élet feneke felé kutat, de szeme káprázik a szenvedéstől s azt mondja: Semmi, semmi, elmúlás, kialvás, nirvána ! A zsidó és mohamedán is a nagy élet fenekére néz — hogy belátnak-e nem tudom — s az egyik erős, bosszúálló orcát lát, kinek nevét is félve susogja ki: jahve, — a másik Allahot lát s megadja némán magát neki. És a világmindenség újra meg újra elzarándokol a lefátyolozott szaiszi kép elé s ott elmondja mondó- káját . . . Alig hallják a bölcsek és bolondok a mennyei suhanást fölöttük, az Isten Fiának csendes igéjét, aki a lélek és test világháborújában is ugyanazt látta a nagy élet fenekén és boltívei fölött : az Atya szerető, jóságos arcát . . . Anaxagoras azt mondta volna helyében a kereszt kínjai között: Esztelenség van a világon, a buddhista sóhajtozott volna a mielőbbi kialvás után, az írástudó és farizeus pedig káromkodott volna, hogy nincs jó Isten az égen . . . Csak Jézus volt ugyanaz tegnap és ma és örökre, virágvasárnap és nagypéntek, hű volt mindhalálig a mennyei Atyához. Vallása aleg- öntudatosabb vallásosság volt a föld kerekén. Kijelölte * Forditoita: Dr. Schmidt Béla, megjelent a Darwin könyvtárban. Hogyan jutott Nothnagel ehhez a mélységesen mély tapasztalathoz? Röviden szólva orvosi utakon. Látta a szervezet művészi berendezéseit, a meghalásnál a természet bölcs célszerűségeit s ezeken keresztül »und mélyebbre és mélyebbre hatolva elért a természet csodálatra méltó művészéhez» melyet nagynak és jónak ismert fel az emberekhez. Nothnagel természetnek mondja. Ez az ő oltárköve az ismerős athéni fölirattal: Ismeretlen Istennek. Mi pedig Pállal azt mondjuk: Akit azért ti nem ismerve tiszteltek, azt hirdetjük mi néktek (Ap. csel. 17, 23.) Nem a természet az, aki nagy és jó az emberekhez és akinek uralmát várjuk, más a neve annak: Úr Isten! 403 az ember helyét a világmindenségben, megállapitóttá a léleknek Istenéhez való viszonyát. Mindezt nemcsak tanította, hanem - bemutatta önmagán. Az öntudatlan vallásosság csak Jézusban dicsőülhet meg öntudatos vallásossággá. De azért az öntudatlan vallásosság is nagy kincs és életérték, csak öntudatositása sikerüljön. Mily rengeteg kutatás, tanulmányozás és tapasztalat eredménye már az a megismerés is, hogy „ha (a természet) uralma állandóan tisztán érvényesülne s ha működését nem zavarnák meg erőszakosan, még sokkal teljesebben jutnánk nagyságának és jóságának megismeréséhez.“ Az öntudatlan vallásosság jelentkezéseit látjuk korunknak igazságérzetében, hogy a jónak győzni kell a hamisság fölött, látjuk békevágyában és szeretet után való sóvárgásában, az esküszegés fölötti megbotránkozásában és szent haragjában. Ne becsüljük le az öntudatlan vallásosságot, melyből több van ma, mint az öntudatosból, hanem inkább segítsük megnemesíteni, az evangeliom ereje által s gyümölcsöztetni Isten országa számára. Endreffy János. A lel készegy esül éti kérdőpontok. Szórványosan az idén is megtartják egyik-másik esperességben a lelkészi értekezleteket s itt-ott még mindig a lelkészegyesület kérdőpontjai töltik be az egész tárgysorozatot. Miről is szólnak ezek a kérdőpontok ? . . . Többek között arról, hogy legyen-e állandó püspöki székhely, megszünjék-e az egyet, felügyelői állás, hogyan lehetne Budipesten Christliches Hospiz-jellegü intézményt iétesíteni és hogy püspök legyen-e a lelkészegyesület elnöke? . . . Az egész világ recseg-ropog s mi még mindig ezeken az igazán semmitmondó s minden rájuk fordított komoly eszmecsere dacára egyelőre előbb nem vihető kérdések feszegétésével töltjük az időt!... Vallási, ethikai, gazdasági, háborús és békés problémák egész özöne fojtogatja egyházainkat, híveinket s minket magunkat s mi azon vitatkozunk, hogy hol lakjék a püspök, vagy hogy püspök legyen-e a lelkészegyleti elnök ? . . . A modern élet nagy kérdéseivel kellene birkóznunk s a lelkészegyesület égisze alatt közigazgatási lappáliákkal, semmitmondó reformocskákkal, teljesen szükségtelen s esetleg káros, egyházunk karakterével meg nem egyező „újításokkal“ játszadozunk és ezek miatt vívunk egymással komoly szóharcokat. Ezekben a kérdőpontokban az a szomorú, hogy lelkészeink érdeklődését helytelen irányba terelték. A sok izgató, némi személyi vonatkozással is biró kérdés (hol lakjék a püspök, legyen-e egyetemes felügyelő, ki legyen az elnök?) között elvész az a kettő, amely a lelkésztársadalmat igazán érdekli: A Lutheráneum és 404 ■
