Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-05-01 / 18. szám
18. szóm. fogalmat megalkotni, az örök változhatatlan Eszmét elgondolni és megélni akarni még „észak véres és hajszás éjszakáin is, füstölgő falvakban, fagyban és sárban" s veszteit boldogság romjai fölölt. De közben, amig az örök Szeretet fénye mellett igyekeztem meglátni, ellesni az Isten képet, fölraj- zottak lelkemben is a kisértő gondolatok. Jöttek a kételyek, ha Isten nem akarná a háborút, akkor ne:i volna háború. S ha Isten Szeretet, akkor nem is akarhatja. De mégis van háború, körüliünk tombol minden íszonyatosságával, tehát az Isten, vagy nem Szeretet, vagy nem tud akarni erőben? S ha az Isten Szeretet s ha a háború emberi önzésből, s elvakult tébolyból, kalmár telkeknek nyerészkedési vágyaiból kifolyólag, de az isteni akaraton kívül, de természetesen az ó tudtával, átokként mégis az emberekre szakad, ír it tegyen a megtámadott ? S e kérdésnél mi természetesebb, minthogy föltámadt nemzetünknek ezer éves fájdalma, s e fájdalom önön testemen, saját telkemen vonaglott keresztül, és mégis, mégis: telkemmel ott vergődve a Gethsemáné kertben, s onnét odacsuszva a golgothai kereszt alá, arra függesztettem tekintetemet, akinek azért kellett azon függeni, mert mindhalálig szeretett, s valami furcsa kapcsolatképen a vértanukon keresztül Tolstoj Bolond Ivánjára gondoltam, amelyben az van elmondva, hogy egy lélekben is keresztyén államot megtámadnak, az ellenség a magát nem védő lakosok között előbb pusztítanak, kegyetlenkednek, majd látva a hősi bátorságot, s isteni szelídséget, amellyel állják a barbár kezek gyilkos ütéseit, megborzadva cselekedetüktől, riadva menekülnek a megtámadott országból. És megint az a gondolat foglalkoztatott, hogy ha Jézus a virágvasárnapi hozsannázó tömeg igényeinek, várakozásainak hódolt volna, s lett volna vezérük a római iga összetörésére, akkor a golgothai keresztet nem ácsolták volm az ő számára, Lehet, hogy izgatott, fanatikus népével a dicsőség babér koszorúját biztosította volna a maga számára de mert másképen történt, a tövis koszorúról az örök élet fénye ragyog felénk, s keresztje alatt még a háború borzalmai között agyon gyötört lélek is talál vigaszt és menedéket. S hogy azután megint jöttek az újabb lelki éle- mények, amelyek az élet ilyen megélését s társadalmi alakulását lehetetlennek, keresztülvihetetlennek, ember- fölöttinek ítélték — s hogy ezt azután fölváltották megint más gondolatok, hogy előttünk az Út, az Igazság s az Élet, példa adatott nekünk erre — ki győzné ezeket mind-mind sorra elbeszélni. A lelkemben fölrajzott kételyek azonban meghoztak számomra egy-két oly igazságot, amelylyel Istenről és a háborúról alkotott hitvallásomat már elmondhattam. — Ha Isten nem akarná a háborút, akkor nem volna háború — zúgott agyamon és lelkemen keresz277 tül is először a kétely, de megkaptam a feleletet ra a a paradicsomi történetben szimbolizált büntetés kapcsán. E szimbolikus elbeszélés szeiint minden átok, minden nyavalya az embert ballépéséért sulytotta. Ha Isten nem akarta úgy; mért szakadt az emberre minden átok és minden nyavalya? De a szimbólum igaz értelme az, hogy nem az Isten, hanem az ember akart. S ebben van a szabad akarat szimbóluma: szabadon választhat az ember a jó és rossz között, az Isten szemeláttára s az Isten akarata ellen. S a béke cár szabad akarattal idézte föl e világfájdalmat is s nem az Isten s e világháború kiemelkedő s mondhatjuk: egyetlen poétájának is borzalmas átka e földi hatalmasság ellen szól: „Foganjon me» a forró átok, Mit fiat vesztett anya mondhat, Mit párjavesztett kedves mondhat: Száradjon el sátáni teste, Száradjon el az átkozottnak. Undorodjon tóle a kedves Rohadjon meg S'ájában méze, Ki halálod és e vertengert Fehér cárok pokolvárában Valaha orvul felidézte. Foganj, foganj meg forró átok Amen, Ámen! és aztán hajrá!“ Amit .Gyóni Géza, a világháború egyetlen nagy poétája átokszerü imájában mond, azt vallásos lélekkel milliók és milliók mondják utána s merem mondani én is, mert hiszem, hogy az Istennek a háború szerzésében semmi oksági köze nincsen. Mert hogy kik akarták s kik idézték azt elő, beszélnek arról a színes könyvek, mint e szomorú, véres korszak dokumentumai; ha pedig majd a történetírók az igazság leikével rányomják egyesek lelkiismeretére az előidézés, az oksági szerzés bélyegét s mikor majd a törlénetiró által feltüntetett nevek viselőire millió és millió meggyötört, zaklatott kebelből millió átok fog szállni, ugyan ki merné majd még akkor is azt mondani s hirdetni talán szószékről is, hogy e világháborút annak előidézőivel: az Isten is akarta. Nem, ő nem akarta, mert nem akarhatta; az ilyen dolgoknak akarása az Ö fogalmi köréből s világkormányzói jóságából egyenesen ki van zárva. De mindeneseire tudta nélkül sem vette az kezdetét. A tudás és akarás azonban az Isten személyével kapcsolatban fölötte nagy és éles distingciókra késztet bennünket. Mert az ember szabad akarata, szabad elhatározása, megindulása és cselekvése — bár az Isten tudtával — föltételezi úgy a fönségeset, mint a borzalmasat, ám ha Isten akaratáról van szó, akkor csak a fönségesnek adhatunk helyet. Ami pedig az Endreffy által fölhozott másik súlyos kérdést illeti: Hogy ha engem megtámadnak, nem kötelességem-e védekezni, vagy, ha egy nemzet létét 278
