Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-04-10 / 15. szám
15. szám. könnyekre fakassza őket. Nem egy jött hozzám az első találkozás alkalmával: „Tisztelendő Úr, az embernek könny facsarodik ki a szeméből, hogyha látja, hogy mindenkit meglátogat a papja s mi már oly régóta vagyunk itt s ha imádkozni akarunk, tömjénes kápolnákban kell összegyülekeznünk,“ Megmagyaráztam természetesen nekik, hogy nem rajtunk múlott, hogy eddig nem „látogattuk“ meg őket. S bármilyen vitézek a mi katonáink, a hosszas megpróbáltatás fölötte érzékennyé tette őket. Soha a hazamenetelről nem beszélnek. Istenbe vetett hitük és az igazságos ügy győzelmébe helyezett reménységük megható. De egyetlen érzékenyebb pontot a családról, az otthonlévőkről, az elesett bajtársakról a legcsekélyebb mértékben érintsünk, a legdrágább gyöngyszem ott csillog marcona orcájukon. És éppen ez lesz ennek a háborúnak legnagyobb vívmánya, hogy az emberek ismét megtanulnak érezni, a felebaráti szeretet nem lesz a szószék hazug frázisa, a családi összetartás nem esik anyagi érdekek áldozatává, a hazaszeretet nem lesz a múltakba visszanyúló fénysugár, a kosnopolitismus romjai alá temeti idealistáit — és mindenekelőtt a vallási restauráció már messze kopogtat az emberek szívének pitvaránál. Be fogják látni, hogy Jézust, az „érzelem fejedelmét“ nem lehet gondolkozó koponyák szülte dogmatikai korlátok közé szorítani, hanem meg kell őt élnünk, életelvvé, azzá kell őt ismét tennünk, ami ő maga volt és akart lenni. Nem fogják őt majdan az éretlen ifjú gőgjével sem lemosolyogni és a sárba rántani, hanem mint az emberiség történelmének, minden időknek legnagyobb ideálját mint a „via, veritas et vita“-t ezer kereszten keresztül is követni fogják egészen a világbékéig, egészen a legeszményibb emberig. Éz azután jöhet az utolsó Ítélet, bízva fogjuk mondani: lm hol vagyok Uram ? Nem mulaszthatom el levelem végén hálás köszönetét mondani azoknak, akik itteni harcosainkról már eddig is megemlékeztek. Ami gyönge erőnktől telik, mi megtesszük közöttük kötelességünket, de minden hirdetésünkkel és szónoklatunkkal legalább is egyenértékűek azok a vallásos iratkák, amiket szép számban osztottam ki már én is közöttük az otthonlévők gondoskodó szeretete révén. Köszönetét mondok első sorban a Luther-Társaságnak, amely titkára utján számos magyar, német, tót iratot juttatott hozzám. Köszönetét mondok Raffay Sándor budapesti lelkésznek, aki „Az én imakönyvein“-ből, amely katonáim között különösen kedvelt imádságoskönyv 200 példám t, kiadott háborús beszédeiből 100 példányt küldött címemre. Köszönetét mondok Endreffy János kedves barátomnak, aki a saját és neje adományaként Kapi: „Erősvárunk az Isten“ és Lie. Schmidt: „Unverzagt“ c. iratainak 120—120 példányát küldötte s akinek a buzgólkodására a lajoskomáromi evang. Nőegylet a Lie. Schmidt-által készített nagypénteki és 231 husv-Ti üdvözleteknek 200—200 példányával (magyar és német nyelven) ajándékozott meg bennünket. Végül meg kell emlékeznem Kozlay Kálmán szepes- szombati lelkészről, aki nagyszámú egyházi lapot, képes folyóiratot, naptárt juttatott hozzám. Isten áldása legyen az adományokon ! A gabona megérett az ar?tásra! Munkálkodjunk, amíg nappal vagyon ! Mostár, 1015. március 17. Szántó Róbert. SZEHLE. Getsemáne. Karinthy Frigyes „Két hajó" c. novel- lás kötetében van egy dolgozat, aminek ez a cime. Egy levél ez, amit Jézus irt halála előtt a Getsemáne kertben az ő Jánoskájához, aki kedves szelíd szőke fiú. Ebben kifejti Jézus azokat az okokat, miért akar ő meghalni.Ez az irás bennünket itt azért érdekel, mert e lap hasábjain nem rég volt szó az „ismeretlen evangéliumról“, arról a meséről, hogy Jézus 12 éves korától harmincadik évéig Indiában és Perzsiában járt. Érdekes, hogy ez a mese Karinthy novellájában is szerepel. Még pedig ilyenformán: „Hallgass meg János. Én nektek soha nem beszéltem az én életemről. Tizenkétéves koromban eltűntem Názáretből és harminc esztendős voltam, amikor ti megismertetek . . . Tudod-e János, hogy sokfelé jártam ám — tizennyolc év hosszú idő és ti nem tudtok erről a tizennyolc évről. Bejártam egész Kisázsiát és nyolc évet éltem egy csudálatos szép földjén, a félsziget déli csúcsán — hallottatok valaha a dravidákról?.. Élnek közöttük papok Jánosom, akiket fakiroknak és derviseknek neveznek, ezekben a papokban találtam meg útját ama vallásnak, ami az én szivemnek kellett. Ők nem a szó emberei, mint a zsidó próféták. . az ő lelkűk megfeszült akarata tetteken át válik erővé és csodává. Láttam köztük az első években olyanokat, akik kiállnak a sokaság elé és elém — s egyszerre szemünk láttára a levegőbe tudnak emelkedni, vagy kettészelték saját fejüket, vagy átszúrták szivét egy gyermeknek s aztán éppé, érintetlenné tették egy kéz- legyintéssel. És voltak köztük, akik virágerdőt varázsoltak a szemünk elé, a puszta homokból egy szem- pillantás alatt ! !“ Hogyan lehetséges ez? „Oly egyszerű, óh, oly egyszerű volt az egész: tudd meg Jánosom, az emberi elmében van egy kemény pont, — valahol a két szem között, a koponya falán túl, — ezt a pontot kell megmerevíteni agyunkban, s e pontból mozgatni lehet más emberek szemét és elméjét, úgy ahogy akarjuk — és e pontból hiszem, meg lehet mozgatni a hegyet s így szólni: menj a tengerbe“. . . 232
