Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-04-03 / 14. szám
14. szám. a magunk por és hamu voltát annyira nem éreztük, mint napjainkban. Porig alázva, a halálra mindig készen, most tudjuk csak, mit tesz az: az élő Isten kezében lenni . . . Mindenfelé halált látva magunk körül most mélyedünk csak bele igazán a passió rejtelmeibe. Most tudjuk, mit jelent a Getsemané-kertbeli gyötrődés: Uram, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohr'r: s visszhangra kél szivünkben a kétségbeesés felkiáltása is: Én Istenem, miért hagytál el engemet?!.. De nemcsak a halált értjük és érezzük közel magunkhoz. Az a harmadfél millió áldozat, akiről eddig beszámol a statisztika, azt is hirdeti, hogy a krisztusi halál fogalma sem idegen teljesen napjainkban sem. A katonahalál, áldozati halál. A katona nem a maga életéért küzd és ontja vérét, hanem másokért: a királyért, a hazáé-1, szeretteiért, a jövendőért, késő utódai nyugalmáért!... Mindmegannyi szent cél, melyekért szenved, vérét ontja és életét adja. Miérettünk . . . Óh, ennek a mi korunknak Krisztust igazán megértő kornak kellene lennie. Ő is iey halt meg. Tanítványaiért, miérettünk. A háború viharja a szenvedések óceánján ide s tova hány bennünket. A viharnak máris harmadfél millió áldozata van. Csupa ifjú, derék, viruló, erős férfi, kiknek az életét derékban törte ketté a háború vihara. Jeltelen sírokban, idegen földön fekszenek. Elgondolni is nehéz, elhinni még nehezebb, hogy hiába várják őket vissza. Ki tudja kikeresni és megtalálni köztük a magáét, hogy odaborulhatna s megsirathatná keservesen . .. Ilyen lehetett a tanítványok helyzete, mikor Mesterüket siratták s a rettenetes katasztrófa után felocsúdtak. Mikor keresték őt s mikor egymásután pyúlt ki bennük a hit: meghalt, de nem maradt a sírban, hanem feltámadott!! Nem a borzalmas valóságé az utolsó szó ... A hit, a szeretet, az Isten igazságosságába vetett bizodalom diadalt ül a valóságon s szárnyra kél a húsvéti örömhír: Ne keressétek a holtak közt az élőt! Feltámadott! . . . Feltámadott! . . . Katonasírok százezrei között égő szemekkel, szent daccal kell nekünk ezt a hitet fenntartanunk. Az nem lehet, hogy annyi vér, annyi áldozat nyomtalanul vesszen el a semmiségbe! Ők maguk is ott élnek a szivekben. Felséges áldozatuk is megtermi a maga gyümölcseit. Vallásosság és háború. Hogyha nem volna nyomorúság és halál, akkor kevés ember gondolna Istenre és nem is volna vallás. A nyomorúságot szenvedő lélek az a jó talaj, a hol a vallásos érzés gyökeret verhet és igazán tenyészhet. Ezért természetes, hogy ha e nagy háború idején, a megpróbáltatás e nehéz napjaiban az emberek lelke • 211 agya vallásos érzésekkel, gondolatokkal, cselekedetekkel van telve. Igen nagy lehetőség szerint a nyomorúság ezer és ezer fajtája, s a halál az, aminek az elébe nézhetünk. S jellemző, hogy az emberek legnagyobb része a vallás szerepét és fontosságát nem abban látja és tudja, hogy eligazítson, beleillessze, megértesse életünkben a szenvedést, hanem hogy valamifélekép elhárítsa pl. a tüzvonalban a halált okozó puskagolyót. A törekvés egész természetes. Az életösztön a béke és a nyugalom idején arra késztetett, hogy mentül jobban hosszabbítsuk meg életünk fonalát, aminek ezer és ezer útja és módja volt, hogy megtörténhessék. Bár akkor is minden percben lehullhatott életünk virága. De egész más valami az a bizonytalanság és lehetőség, mint a mi a háborúban van, vagy amikor a tüzvonalban a lehetőség a kicsi pontig zsugorodott össze. Békés időben az ember óvakodni tudott szerencsétlenségtől, bajtól. Az ok és okozati törvény világosan figyelmeztetett, hogy kerüljük ezt, vagy amazt, ha bájtól, nyomorúságtól, haláltól meg akarunk menekülni. S hogy ha baj, szerencsétlenség, betegség meg is lepett, mindenfélekép módunkban állott azt helyrehozni, orvosolni. A bizonytalanság nem nehezedett ránk, s a lehetőségnek nagy köre volt. A szabad akarat és az a tudat, hogy sorsunk, életünk intézői vagyunk előtérbe lépett annak a másik gondolatnak a rovására, hogy minden lépésünk meg van határozva, s akármi is történjék velünk, az úgy volt elvégezve, megírva mirólunk. A háború átalakitólag hatott a vallásos gondolkodásra. Nem csak az általános mozgósításkor, akik kezdetben mentek, érezhették, hogy a bizonytalanságba mentek, hogy könnyen utolér a halál, de az egymásután következő újabb behívások, a népfölkelői szemlék és új sorozások mind arra intenek, hogy senki sem érezheti magát biztonságban, ma egyiknek, holnap másiknak kell a halál szemébe nézni. Hogy ha a múló, tűnő évek változásával az emberek nem sokat, vagy ritkán gondoltak a halálra, de a háboró idején előtérbe tolul a nagy kérdés, az utolsó ellenséggel, a halállal való foglalkozás gondolata, a mitől való szabadulás csak úgy lehetséges, ha őt valamifélekép meggyőztünk. Azt hiszem a háborúban a vallásosságnak itt van a nagy szerepe és fontossága. Sajnos sokan a vallás szerepét abban látják, hogy az a legjobb mód, amivel a szerencsétlenséget, a puskagolyót el lehet hárítani szeretteink fejéről. Adunk nekik medailionokat, talizmánt, amik megóvják őket a haláltól. Az ember lépten nyomon olvas arról, hogy mennyire el van ez terjedve. A Christliche Freiheit (1915. 2 száma 60 old.) közöl egy tábori levelet, melyben egy katona ezeket írja: „Egy dolgot kell kiirtani különösen nálunk (pomerániaknál) és ez az égi levelekkel (Himmelsbrief) 212 ' ■ Lift!
