Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)

1915-03-27 / 13. szám

13. szám. tok, hogy liheg, sziszeg, dolgozik a föld? Nem látjá­tok, hogy megmozognak a rögök, hogy megélénkülnek a mezők. Küzdelem folyik a föld méhóben. Kiválasz­tás. A beteg, korhadt, hasznavehetetlen anyagokat el­temeti s belőlük teremt magának belőle egy új vilá­got. Feltámadás .... feltámadás. Az esztend nként végbenő csodát Isten ismét szemünkláttára hajtja végre. És mintha az idén figyelnénk erre a csodára, mintha az idén a chaotikusan bontakozó természet csodálato­san hasonlítana ahhoz a má«ik chaoshoz, amelynek körvonalai már kezdenek tisztultan lerajzolódni előt­tünk. Mintha a természet és az ember ez idén iker­testvérek volnának. De a természet gyorsabb, gyakor­lottabb. Később kezdte a bontakozást és korábban fog újraéledni. De mi is feltámadunk! Vagy azt hiszitek, hogy az epizódfájdalmaknál nem sokkal nagyobb ez az universalis lelkesedés, amely az isteni színjáték köz­ben szereplőt és szemlélőt magával ragad? Vagy azt hiszitek, hogy a letarolt vérmezők, ezer vészes jajszó, pokoli kínok és átkokat kiáltó szenvedés nyomában nem fakad az égi jutalom ?! És azt hiszitek, hogy nekünk halálról, pusztulásról, megfagyásról, ködös éjszakáról, özvegyek, gyermekek, szülők, arák fájdal­máról szabad beszélnünk, amikor nagy, szent, közös, örök értékekről van szó! ? Az egyénnek bele kell olvadnia a nagy összeségbe, az egyénnek vért, éltét mindent fel kell áldoznia, ha arról van szó: az „új embert“ produkálni. Ez az új ember készül ma a há­ború kohójában. Olvasztják az emberiséget, a salak a fenéken marad, a megolvadt nemes fémből készül­nek az új öntvények. A természet minden tavasszal újraéled. Az em­beriség újraéledésére sokszor századokig várakozni kell. Ma elérkezett az az időpont. Az egyedüli „Mester“ ott áll vakító fehérségben a formával a kezében s a megolvadt emberanyagot beleönti ebbe a formába. Vájjon sikerül-e mindenkit ebben a háborúban újjá formálni — mert az volna az igazi, a végleges, az örök megújhodás, feltámadás — avagy lesznek olya­nok, akik a sablonos formának ismét hátat fordítanak. Mert ez a forma öröktől fogva megvan, de a történe­lemben öltött testet s a világ mindig olyankor fulladt bele az öldöklő vérfürdőkbe, amikor ebből a formá­ból az emberek kivetkőztek. És ez a mindenható forma, amely a disharmomkus világon mindig ismét harmóniát teremtett: az isteni szeretet. A mostári völgyre leszállt az alkonyat. Á „Húm“ tetején még mindig ott áll az őr és belenéz a köze­ledő éjszakába. Innen alulról úgy rémlik, mintha ajkai mozognának, mintha csöndes áhítattal rebegné el esti imáját. Mostár, 1915. febr. 25. Szántó Róbert. 199 A nemzet bünbánata a zsoltárokban. (Böjti ima) Seregeknek Ura. Izrael Istene, — ki ülsz a cherubimok feleit, — Te vagy egyedül a föld minden országainak Istene! Békességre hívtál el minket és mégis, íme rajtunk a rettegés, a tör, a rontás! El­vetted Uram tőlünk az örömnek és vigasságnak sza­vát ; a vőlegény és menyasszony ujjongását; a mal­moknak zörgését és a szövétnekek világosságát. Szi­vünkben megalázkodva kérdezzük: Vájjon a mi bűne­ink és álnokságaink vagynak-e rajtunk és azokért kell-e elvesznünk ? Zokogva kiáltunk és fennszóval: Eljött a vég, eljött a vég; felserkent ellenünk és ime eljött! íme közel van az Urnák napja, melyen a népekre romlás következik, megszűnik az öröm s az átok meg­emészti a földet! Eljönnek messze földről, az Egeknek utolsó részéről is az Úr és az ő haragjának eszközei s kegyetlen örömmel kiáltják: Szállj le és ülj le a porba te szűz Babilon leánya, nincsen neked többé királyi széked! Özvegység és árvaság következnek te rád és a te napjaid messze nem haladnak! . . Félünk az Ur busulásától és haragjától, mellyel úgy megharagudott, hogy el akar veszteni. Félünk és rettegünk az elkövetkezendő időktől Ur Isten, hogy kinyújtod a Te kezedet ránk és pusztává és kietlenné teszed a mi földünket. Meg nem gondolta senki a népek közül, hogy jaj a háborgó nemzetségeknek, kik akként dühösköd- nak miként a nagy, erős vizek szoktak dühösködni, jaj nekik, mert a Jehova Isten pusztaságra éá elha­gyásra adja a földet s megszűnik az ő erősségük ke­vélysége és elpusztulnak hegyei, úgy hogy nem lészen aki azokon általmenjen. A félelemtől ellankad az ember­fiának szive ugyannyira, hogy este megrémülnek s mi­nek előtte megvirrad, nem lesznek. Múljék el ellenünk a Te méltó haragod irgalom atyja! és változtasd el a gonoszt amit ellenünk gon­doltál! . . . Mit félsz, mit rettegsz én népem? erősítsd és bátorítsd meg magadat! hiszen az Isten az, aki által megyen előttünk, hadakozik miérettünk s ami utunk tökéletesen elkészíti. Bizonyára megsegít minket az Ur, ha megtekint minket a mi megalázkodásunkban s ha kedvet találunk ő előtte; megfutamítja két utón, akik egy utón jöttek be ránk; részök lészen megaláz­tatás s jutalmuk, kik minket rabolnak, a — gonosz. Óh Fejedelmek Királya, ki megkezdéd a Te Biro­dalmad, mióta a világ és úgy készitéd, hogy örökké megmaradjon, — add a Te oltalmadnak pajzsát ne­künk, nyugtasd meg a Te haragodat, távoztasd el tő­lünk a Te busulásodat s megújulnak a mi napjaink mint vala a régi időben! Állass helyünkre minket, mu­tasd meg a Te orcádat — és mi megszabadulunk!. - Ámen! Kozlayné Jenes Jolán. 200

Next

/
Oldalképek
Tartalom