Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-03-27 / 13. szám
13. szám. le a völgykatlanba s szelíden csókolgatja homlokon a völgyi lakost. Nyomában eső, eső és folyton csak eső jár. A Narenta békazöld hullámai ilyenkor valami haragos, sárgás-szürke szint öltenek. A megdagadt folyó hullámai dühös, kétségbeeséssel ostromolják a giibe- görbe sziklapartot, mintha a vízbe bámuló sajátságos keleti házikókat el akarná nyelni. A két fenevad küzdelme nőttön nő. Hol a hideg napsugár ragyog a ft hér hegyek csúcsán, hol sötét, tunya fellegek ásítoznak a völgybe. De a küzdelem már rém tart sokáig A tél egyeduralkodójának ereje lankad. Pihent ellenfele játszi könnyedséggel bánik el vele. A Nap. mintha fegyvertársa vereségét szégyel- lené, hosszúidöre elbújik. Az eget szürke fátyol borítja és megered a hosszú, meleg, könyörtelen csöndes eső. íme az újraéledő természet biztos jele. Mifelénk még tél van. De ott is végigrobog már a tavasz első fuvallata. A természet körmozgása örök. A tavasz jön, jön minálunk is feltartóztathatatlanul. Ismét jönnek a fecskék, ismét lesz ibolyafakadás, madá'dal, virágillat . . . S mi reszketünk ettől a tavasztól, a halál madarait látjuk a fecskékben, mérget lefiell felénk az illatos virág . . . vérszagú a megúj- hodó anyaföld. Az új életnek nem merünk szemébe nézni, irtózva gondolunk rá. hogy befagyott, zuzmarás, hólepte lelkünk olvadozni talál . . . Es ebben a félelmünkben mégis valami kimondhatatlan vágy, valami soha nem érzett remény csillog . . . hátha ez a tavasz minden eddiginél nagyobb lesz, hátha ez a tavasz jelenteni fogja sóhajaink vérkönnyeink, bánatunk szét- oh adását, egy új élet, új emberiség beköszöntését .. . .... e világ fokozatos istenülését, az egyedüli, az igazi feltámadást. De nem !. . . Jelenések játszódnák le előttem, amelyekre az élet, a feltámadás, az újjászületés helyett a megfagyás, a halál borzalmas, ködös éjszakája borul .... Még valamikor a háború elején ment el, otthagyta feleségét, gyermekeit. Az első hónapban sebesült meg. Sebe nem látszott súlyosnak, de az első műtét után üszkösödésbe ment át. Azóta még ötször operálták. Hat hónapig vergődött. A hatodik hónapban, amikor éppen hetedszer került a műtőasztalra, találkoztam vele. „Hogy van kedves atyámfia?“ „Köszönöm tiszteletes uram, nagyon fáj a lábam, de mintha jobban érezném magam, de nem is hagyom többé magam vagdalni, inkább a nyakamat vágják le.“ „Nono hiszen nem volyan veszedelmes a baja. Meg aztán az igaz keresztyén ember a fájdalom napjaiban mutatja meg igazán, hogy a Jézus méltó követője!“ „Hiszen ha ő benne nem bíznék, azt hiszem rég megőrültem volna betegágyamon!“ — Másnap feladtam neki az Úrvacsorát, sírva, remegve, reménykedve nyúlt 197 a kehely után. A halál rózsája már ott ragyosod orcáján. — Három napra rá eltemettük. Magyar tisztek, magyar népíölkelők lépkedtek a koporsó előtt. Tompán pergett a dob .... elhangzott a sir szájánál az utolsó ima, az utolsó sortüz .... és elhantolták idegen, kegyetlen rögök alá------ Fázva húztam köpen yem magamra s a szitáló esőben lassan visszafelé ballagtam. Képzeletem egy kicsiny falu kicsiny konyhájába vezetett, ahol az asszony imádkozik gyermekeivel azért, aki már oly régen nem adott életjelt magáról. Szegény, szegény özvegy. Korán tudod meg még úgyis a borzalmas valóságot. Vájjon lesz-e még egyszer tavasz a te lelkedben. vájjon fogsz-e még egyszer örülhetni az életnek, gyermekeid gondtalan csevegése mélységes fájdalmadat csöndes emlékezéssé fogja változtatni. avagy In le kell dűlnöd a kétségbeesés megsemmisítés éjszakájába !... Halványan pislogó mi esés mellett reszkető, öreg házaspár várja haza a csatasikról fiát. Egyetlen reményük, mindenük volt s megígérte, hogy nemsokára visszatér. Egy éjszakai rohamban ott esett el az elsők között. Életük telén gyermekükben saját tavaszukat akarták még egyszer végig élni. Majd a rémes háború végeztével, ha minden kunyhóba ismét visszatérnek az ifjú vitézek s ők vágyva, hiába fogják a kéklő messzeségbe szemeiket belefúrni, iosztagon, összetörve fogják hátralévő napjaikat tovahurcolni s a legközelebbi kikelet már csak virágokat fog sírjukon fakasztani . . . Ez még pesten volt. Fia*n 1 tüzérzászlóst temettem, akinek a gyilkos ágyúgolyó mindkét lábát szétroncsolta. Az ö esete különös* n megható volt. A szenvedések iskoláját neki már é'ete tavaszán végig kellett járnia. Az édesapa, az édesanya elhalt mellőle. S neki árván, egyedül kellett az élet országútján végighaladnia. Tüske megtépte, ág megszakgatta. És amikor végre — amiért küzdött — boldogságának hajnala derengeni kezdett, amikor szeretett arája minden eddigi szenvedéseiért kárpótolni akarta, egy hideg vonással a megsemmisülésbe hullott alá. Uram Isten! Ezt a kegyetlen sorsot ő nem érdemelte meg. S ha csak öt vitted volna el. De vele együtt eltűnt hosszú időre, talán örökre, ifjú menyasszonya ajkáról a mosoly. Arcáról a viruló lózsákat a hervadás mélabús sápadsága űzi el. Ajkán talán még ott égett a búcsúcsók, melyet a csatába induló kedves a visszatérés boldogító reményében adóit neki. — Mit várhat ez a nö az eljövendő tavasztól? Életet? Vigasztalást? Reményt? Feledést? Mint a szárnyaszegett galamb hullott le máris az élet iszonyú tarlójára s lelkét riadtan fogja lefüggönyözni, hogy a tavasznak egy téveteg napsugára be ne hatoljon. De ... . tétováztok imbolygó árnyak! Ne kísértsetek szüntelen. Ne űzzétek el folyton az álmot szememből. Ne ösztökéljetek gondolatokra, érzelmekre, amelyeket kifejezni ma korai volna még. Nem halljá198
