Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-03-27 / 13. szám
13. szám. nagy ünneplés közepeit is ez igék sugárzottak ki: Az én világom nem e világból való -- tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szivü vagyok — vegyétek föl az én igámat, mert az én igám gyönyörűséges és az én igám könnyű. Ám mert hazug volt az első virágvasárnapi ünnepelés, úgy hazug a mi ünnepelésünk is, valahányszor ünnepi érzését, ünnepi hangulatát az első virágvasárnap föllángolásából akarja kölcsönözni, amikor1 odacsatlakozunk mi is a hozsánnázók tömegébe, de ugyanakkor kezünk már a szekerce után is nyúl, hogy a Golgoiha keresztjét is megfaragjuk. Mert jámbor anachronismussal hiába mondjuk azt, higy: ha mi éltünk volna akkor, a Virágvasárnapot nem követte volna a szomorú Nagypéntek — amely mezeden emberi szenvedélyeket, gyengeségeket tár elénk a tövisesen is glóriás Igazsággal szemben, — mert tagadhatatlanul a mi virágvasárnapi újjongá- sunk is N gypéntekbe torkollik, s ünneplésünket szürke hétköznapok váltják föl, vérnélküliek, gerinctelenek s mi most is 2000 év múltán nem egyszer, de ezerszer is megfeszitjük Krisztust s benne az Igazságot és a Szeretetet az élet színes változásaiban, piszkos, kicsinyes harcában s nagy emberi szenvedélyeiben, eget ostromló háborúságában — valahányszor csak elzárjuk szivünket az ő Evangéliuma előtt, amely pedig az örök életnek a beszéde. Hiába, — úgy van az most is, mint volt kétezer évvel ezelőtt, hogy ünnepi kedvvel Hozsánnát kiáltunk a felénk közeledő Jézusnak, amikor pedig a robotos, vagy a hatalmas élet gúnyos fenyegető arccal áll eli- bénk s nevez bennünket nevünkön, a megszeppent, a hiteroppant Péterrel mi is csak igy dadogunk: nem ismerem ez embert, nem tudom mit beszélsz s csak azután vesszük észre, hogy az Igazság már a kereszten függ. A virágvasárnapi pálmaágak elhervadtak, de Péternek voltak könnyűi, amely könnyek számára nem Nagypénteket, de örök Husvétot, örök föltámadást jelenntettek. Föltörő könnyei a szalmatüzet sziyében eloltották, s lelke tüzet kapott az olthatlan lángból, a megerősödés pünkösdi tüzéből, s ezt a tüzet nem engedte többé kialudni, de még csak lelohadni sem, de bekapcsolta a forrongó, a verejtékes életbe. Az ünnepi erőt, a lélek tüzét belevitte a hétköznapok közé. így lett azután az a szikla belőle, amelyen Krisztus egyháza fölépült. Virágvasárnap után egyházi esztendőnkben is Nagypéntek következik. A Hozsánnát szivünkben is elnyomja a „Feszítsd meg“ moraja s kitörése. Ám a virágvasárnapi ünneplésnek csak akkor van valláserkölcsi jelentősége és nevelő hatása ránk nézve s minket csak akkor visz közelebb, Mesterünkhöz, aki az Ut, az Igazság és az Élet a mi számunkra, ha igenis: Viragvasárnapon Hozsánnát kiáltunk, ám e 195 hozsánnázó kedvünket és érzésünket megtartva sera Nagypénteke ', sem más napon nem állunk azok közé, akik készek ugyanazzal a szájjal feszítsd meget is kiáltani s készek fölirni a gúnyos föliratot: Ez a zsidóknak ama királya, —hanem, ha odaülünk a Golgotha keresztje alá s ott mondjuk el a mi érettünk szenvedő Mesterünknek: „Oh uram mégis vagyunk egynéhányan, akiknek számára a Te szenvedésedből üdvösség fakad. Letépjük azért, Uram, a gúnyos és hazug írást áldott fejed fölül: Ez a zsidóknak a királya és odaírjuk az élet igazságát: Ez az, aki minket mindhalálig szeretett.“ Gyúró. Nagy Lajoé. Mostári levelek. i. Az űjraébredő tavasz. Odahaza talán hómezők fölött siklik a szán. Talán süvítve száguld végig a nagy alföldön a téli szél. Talán kísértetiesen rázza meg az ablakokat, mintha panaszos üdvözletét hozna azoktól, akik havas, zuzmarás, jégcsapos szirtek mögül bámulnak ki a sötét éjszaka semmiségébe. A mostári hegyek tetejét is belepi a hó. A körös-körül meredő csúcsokról ágyúszörnyelegek néznek egymással farkasszemet. A fehér havon itt-ott, egy-egy imbolygó árnyék fejetetejéig bő köpönybc burkolódzva. Vájjon mit gondolhat az őrszem amott a magas Húm tetején? Gondolatai a Kárpátok övezte rónán siklanak-e végig, avagy valami kicsiny tiroli kunyhó kerül a szeme elé? Az Óriás hegységet járják-e érzései, vagy talán a Retyezáí alját csókolgatja képzeletében? Vájjon látja-e, milyen közel jár az éghez, az istenség sugarai hogy rajzanak körötte, avagy elfelejtett már az Istenre gondolni? A mostári völgyben pihegve száll fölfelé a meleg pára. A gyümölcsfák virágoznak, a cserjék zöldéinek. A Narenta partján sarjadzik már a fü. Fönn a magas levegőégben irtózatos küzdelem folyik, a Bóra küzd a Sziroccóval, a tél a tavasszal. A Bóra mint hogyha a hegyek csontfagyasztó telét a kies völgybe akarná zúdítani, kellemetlen, hideg fütyöléssel szalad végig az utcákon. A gyümölcsfák idegesen összeborzonganak. A hívatlan vendég a bolt előtt üldögélő kalmár bos- nyákot s a tunyán ásítozó, hosszúszakálú turbános török kávést is beljebb kényszeríti. Bóra Öméltósága kegyetlen, durva, szinte káromkodik, amikor végigsüvít a völgyön. És az ég mégis mosolyog. Mert a Bóra a visszamaradozott felhőfoszlányokat parányi rongyokra tépi szét. És mosolyognak az emberek is. A Bóra hideg, de száraz időt jelent. Megfagyasztja a rügyeket és virágokat? Oda se neki! Két hét múlva ismét pompázik minden. Van nála egy sokkal kellemetlenebb vendég: a Siroccó. Lágyan fuvolázva száll 196
