Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-02-21 / 8. szám
1914. február 21. Evangélikus Lap. 8. sz. 3. oldal Hálaadás, tiszteletnyilvánitása, könyörgés és a tökéletesség utáni törekvés azok a vallásos indulatok, melyek az embernek a végetlenséghez való viszonyából származnak. Gyarlóságánál fogva azonban ezek az érzetek számtalan esetben cél tévesztett módon nyilvánulnak. A vett jótétemények feletti örömében elfeledkezik hálát adni a legnagyobb jótevő előtt, vagy pedig önerejében bizakodva saját maga érdemének tulajdonítja azt a sikert, a melyet a nagy mindenség erőinek összhatása nélkül semniikép el nem érhetett volna. A természet örök szépségeit bámulva szemléli ugyan, de a mellett arra gondol, mintha azok egyedül az ö gyönyörködtetésére szolgálnának. A mikor pedig az erejét felülhaladó, legyözhetlen hatalmak porig sújtják, fellázad a világrend ellen és gőgös önteltséggel mondja ki kárhozt. tó Ítéletét, hogy kegyetlen igazságtalanság áldozatává lön. És ha vágyai teljesedését az életnek vagy a társaságnak fentartó törvényei akadályozzák, vakmerő elszántsággal szakgatja szét a törvény bilincseit abban a balhiedelemben, hogy az ember akkor szabad az ő akaratával, ha nem köteles semmiféle törvénynek engedelmeskedni. Mikor pedig bűnének tudatára ebred és tettei súlyos következményeit feltárulni látja, vad kétségbeesés homályába sülyed. Ezek a téves felfogások azonban épen attól fosztják meg őt, ami nemcsak a lélek üdvére, hanem az ember léteiének fentartására nézve is nélkülözhetlen föltétel, nem adják meg és nem biztosítják a lélek békéjét, összhangzatos nyugalmát. Holott a vallásosság helyes megnyilvánulása azt az áldásteljes hatást gyakorolja az ember lelkére, hogy a nagy mindenséggel szemben minden körülmények között állandó létalapot nyújt, vágyait teljes mértékben kielégíti s azokat az ellentéteket, melyek az élet folyamán fölmerülnek, megnyugtató módon kiegyenlíti. A hitoktatás első s legfontosabb célja tehát az embert a gyarlóság korlátái közül minél inkább kiemelve a végtelenséggel való viszonyában oly álláspontra nevelni, ahol lelke nyugalmát sem a körülötte levő természet és embertársai életműködésének jelenségei, sem saját gondolatati, érzelmei vagy cselekedetei meg nem ingathatják. Ez a viszony azonban nem véglegesen megállapított intézménye a világrendnek, hanem az egyéni tulajdonok, a természeti körülmények, az emberi társaság és az ismeretek körének tágulása folytán szakadatlanul változik, fejlődik, tökéletesedik. Ebben fekszik a különféle vallások, vagy felekezetek alakulásának alapja s jogosultsága. Természetszerű az is, hogy minden felekezet, minden vallás önnön magát tartja legjobbnak. De ez a meggyőződés túl csap a határon, mikor az ember azt a vallást, mely reá nézve legjobb, legtökéletesebb, minden emberre nézve legboldogítóbb- nak hiszi. Még az a vallás sem mondhatja maga felől, hogy minden egyéniséget egyaránt kielégít, amely a legelfogulatlanabb, legbölcsebb gondolkodók szerint legfontosabb, legmélyebbre ható tényezője az emberiség általános tökéletesedésének. A vallásalakulat iránti túlságos előszeretet folytán a hivek n; gyobb súlyt helyeznek a felekezeti tanokra és szertartásokra, mint magára az igazi vallásos Ságra, holott azok ennek csak külső öltözékét, érzéki megnyilvánulását képezik. Sőt azt vélik, hogy aki e tanokat nem ismeri, a szertartásokban részt nem vesz, az nem is lehet vallásos ember. Annálfogva a hitoktatásban is arra fordítanak legfőbb gondot, hogy a tanítvány — legyen az bár gyermek, vagy felnőtt — mindenekelőtt és mindenek felelt azokkal a tanokkal ismerkedjék meg és a szertartásokat el ne mulassza. Távol legyen annak még a gondolata is, hogy ezek nem volnának szükségesek. Nem arról van szó. Az igazán vallásos ember nem is mulasztja el azokat soha. De azt is tudja, hogy nem a tulajdonképeni vallásos cselekvények szt rgalmas gyakorlásában áll a vallásosság, hanem az igazán vallásos embernek egész élete, a mezőn, a műhelyben, a hivatalban, a családban, a társas körökben vagy a templomban mindig és mindenütt egy összefüggő vallásos cselekmény. Ha célja utáni buzgó törekvésében nagy akadályok lankasztják testi, vagy szellemi erőit, bizalommal fordul a mindenható atyához segedelemért és az áhitat megnyitván szemeit a csüggedés borongó felhői közül megcsillannak előtte a remény biztató szivárvány színei s új erőben üdül fel fáradtságos küzdelme folytatásához. Ha a nagy természet pusztító hatalmai legdrágább kincsét elrabolják, megnyugszik Isten bölcs végzésében. Örömök után vágyódó lelke a természet örök szépségei által nyújtott gyönyörűségeken kivül az Isten parancsa szerinti életben, a végetlenséggel való összhangban, szive tisztaságában, lelke nyugalmában, családi, baráti érzelmekben és a közjóért folytatott szorgalmas munkálkodásban találja meg mennyei vidámságát. És mindezekért az örömökért Isten oltára előtt nyilvánítja hálaérzetét. Akaratának szabadságát abban találja fel, hogy e végtelenség azon természeti s erkölcsi törvényeinek, melyeket hűségesen követni nemcsak a társadalmi nyugalom érdekében, hanem saját egyéni jóléte, egészsége, lelkének összhangzata, anyagi s szellemi boldogulása érdekében is szükséges, szabad elhatározásból, gyermeki örömmel hódol. És ha a végtelenségre törekvő ösztöntől csábítva törvényszegést követ el, vétkezik önmaga vagy felebarát- jai ellen; őszinte bünbánattal alázza meg magát Isten •előtt, megtisztítja lelkét a hozzá ragadt szennytől, a mennyei atya végtelen irgalmához könyörögve szerzi meg a bünbocsánatot és teljes megigazulást. Aki ilyen érzületet tanúsít egész életében, az valóban vallásos, becsületes ember akármely oltár előtt nyilvánítja a végtelenség utáni vágyainak kielégítését. Ellenben az, aki súlyos helyzetekben egyedül
