Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1914-02-21 / 8. szám

2. oldal.

Evangélikus Lap. 8. sz.

1914. február 21

lésre. A soproni alsó evang. egyházmegye ezzel az erős kifakadással Ítéli el a javaslatot: „A kik ezeket a §§-okat megfogalmazták, azoknak sejtelmük sincs az egyházközségi életről, azt sem tudják, mi fán terem az egyházközségi háztartás.“

Úgy látszik a zsinati javaslatnak az osztályadóra vonatkozó szakaszaiból nem igen lesz törvény.

Mi az önkéntes adózás fenntartása mellett mégis elfogadhatónak tartunk valami osztályozást.

Ne legyen az adó, illetve egyházi járulék mennyiségének megállapítása kizárólag az egyháztagok tetszésére bízva, hanem állítson fel a törvény négy osztályt az adózásra. így például.

Az I. osztályba tartoznak azok, a kik önként legalább 100 koronát,

a II-ikba a kik legalább 40 koronát, a III-ikba a kik legalább 20 koronát, a IV-ikbe a kik legalább 4 koronát fizetnek. Az osztályt minden egyháztag maga választja meg, de az osztályba való beiratkozás kötelező és a ki azt elmulasztja, azí a presbyterium a saját belátása szerint megfelelő osztályba osztja be.

Miután az egyházi tagok járulékai az évi jelentésben kinyomatnak, már az emberi hiúság is némi garanciát nyújt arra nézve, hogy az osztályokba való önkéntes beiratkozással az egyházközség nem fog rövidséget szenvedni.

Hát persze ez inkább városokban lesz célszerű, de talán faluhelyen is, mert a vagyonos parasztban talán még több a büszkeség arra, hogy elsőosztályú egyháztagként szerepeljen. Különösen ha ezzel az osztályozással együtt járna az, hogy az ily tag részére külön hely lenne fentartva a templomban.

Sztehlo Kornél

A hitoktatás célja.

Előre kell bocsátanom, hogy hitoktatás alatt nem csak az iskolai tanárok alatt végzett tanítói működést értem, hanem a családban a gyermekek vallásos nevelését, a szószéken az ige hirdetését és a tanítóknak, papoknak, azonkívül minden rendű és rangú embereknek kor és nemi különbség nélkül a közéletben szóval és főképen példaadással tanúsított munkálkodását,

mely a vallásos érzületnek fölébresztésére s megerősítésére szolgál.

Az ember véges teremtmény. A nagy mindenség pedig, mely őt e földön körülveszi, táplálja, fentartja s egyszersmind épségét, léteiét számtalanszor támadja, veszélyezteti, végtelen fenségként tűnik fel előtte. Tapasztalja, hogy a természet kifogyhatlan jótékonyságot áraszt reá, de azt is, hogy az a legveszedelmesebb, legyőzhetetlen ellenség.

Az állat is és minden élő és élettelen lény ugyanazon viszonyban van a nagy természettel. De a nagy különbség az, hogy az ember öntudatosan él e viszonyban és ezt saját felfogása szerint meg is változtatja. Azonkívül az embert az ő végességének tulajdonai mellett még oly képesség különbözteti meg a többi élő és élettelen teremtményektől, mely által ő a végtelenség körébe is fel tad emelkedni. Hogy régi hitregéből vett hasonlattal éljék: a halandó emberi lény ellátogat a halhatatlanok társaskörébe. Az emberi lélek a végtelenségre való törekvés elpusztíthatlan ösztönét hordja magában. E szerint az ember lelke már maga is azt a nagy ellentétet tünteti fel, mely a nagy világban az egyes lény és a vele szemben álló egyetemesség közt fenn áll.

Ez a viszony az érzelmeknek és gondolatoknak gazdag sorozatát gerjeszti fel az ember lelkében. A tapasztalt jótékonyság hálaérzetet ébreszt, mely valami érzéki alakban nyilvánulni óhajt. A természet utolérhetetlen szépsége, fenséges pompája, mesés nagyszerűsége bámulatba ejti a halandót és saját parányiságának tudatában alázatosságra inti, de a mellett hódoló tiszteletre ragadja öt. A látszólag féktelenül romboló erők iszonyú kitörését borzalommal és rettegéssel szemléli a gyarló teremtmény. Bizonyos események rendszerinti bekövetkezésére, az ok és okozat közti összefüggés tapasztalata azt a gondolatot ébreszti az ember lelkében, hogy a nagy természetnek és saját lelkének erői is határozott törvények szerint működnek, melyek az ember életfolyama felett is kiterjesztik uralmukat.

Háláját és tiszteletét a nagy ismeretlen iránt az ember rendesen kedves ajándékok nyújtása által igyekszik nyilvánítani. A félelem és borzalom egyrészt arra ösztönözi őt, hogy attól a hatalomtól, mely rettentő erejével az ő épségét, vagyonát, életét veszélyezteti, irgalmat esedezzen és annak haragját kegyes áldozatokkal megengesztelje, másrészt, hogy a veszedelem ellen, a mennyire tehetségében áll, megoltalmazza magát. Ezt az igyekezetei a létfentartás ösztöne mozgatja ugyan, mely minden élőlény közös tulajdona, de az emberben itt azonkívül a végtelenség felé való törekvés is működik, mely minden korlátoktól szabadulni s a tökéletességhez lépésről-lépésre közeledni óhajt. Ugyanez a törekvés készti őt azután arra is, hogy túl tegye magát azokon a törvényeken, melyek egyéni léteiét és társas életét szabályozzák.