Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-07-11 / 28. szám
4. oldal. Evangélikus Lap. 28. sz. 1914. julius 11. alkotó, teremtő öntudatos emberek. Egyoldalúság volna elpirulni mindig az „ember“ fogalmán, mintha csupa bűn, sár, merő ördög — és más semmi sem volna. Pusztán a föld salakjából nehezen kerül ki az ember helyesen értelmezett fogalma. Nem, az emberi gyarlóság mellett észre kell vennünk, ha igazságosak akarunk lenni önnmagunkhoz, az ember másik, jobbik oldalát is, amire sokszor büszkék lehetünk. Hogy szeressem én embertársamat, ha nem becsülöm és csak sárból csinált fajankót látok benne? Szeretni csak olyat lehet, aki méltó szeretetünkre. A mély és bensőséges bünbánatot nem sekélyesiti el az a nemes, öntudatos vallomás, hogy ember vagyok. A kikötőből kiérve a Weser egyre szélesebb és szélesebb lesz, másfél óra múlva már tengerré széles- bedett s a szárazföld halvány, elhaló csikká vékonyo- nyodott . . . közel távol mindenfelé viz, viz ... A tenger gyönyürű kékes-zöld színben pompázott s kristálytiszíasága az egészség érzetét keltette föl öntudatunkban. A távolban piciny halászbárkák mozognak. Hajónk méltóságosan szelte ketté a habokat s a tenger fodrai játszi kergetődzésükkel a gondtalan gyermekekre emlékeztettek, kik még nem tudják, hogy ők is a világban vannak . . . Gyönyörű látvány! Az ember elmerül a miliőbe, befogadássá, tükörré, érzéssé válik egészen s észre sem veszi, hogy már a szárazföld sárja is eltűnt s az ember egyedül maradt az éggel és mérhetetlen tengerrel . . . Fölálltam a fedélzetről, magamkörül tekintettem, de mihamar szédülve visszaültem helyemre. A kis habokból, fodrocskákból egyre nagyobb s darabosabb víztömegek vastagodtak, hajónk már nem járt méltóságosan és egyenesen, mert a természeti elemek erősebbeknek bizonyultak nála. Nem tagadhatom el, hogy a biztos talajváltozással mindannyiunk hangulata is elváltozott, bőbeszédűségünk mélázásba ment át. Hallgattunk. De a némaság a gondolatok keltője. A félénkség érzékennyé tesz a benyomásokra, a végtelenség bámuló törpévé. A háborgó tengeren az ember nem büszke, hanem kicsi. Eszembe jutott az az ateista, ki Európától Amerikáig a végtelenségben ismerte föl Istent. Érzem, mi*fogta meg. De ha hangulata és élet- körülményei megfelelőleg lettek volna hangolva, ugyanez megtörténhetett volna vele a dévényi Árpád szobor talapzatánál is vagy bárhol, máshol, amerre a végtelenség ötlik szembe. A tengeren azonban a a közérzet elváltozása maga után vonja a gondolkodás tempójának elváltozását. Mily különös is az ember! Amig tiszta és felhőtlen felette az ég, amig lába alatt érzi a szilárd talajt, addig magasan fennhordva megy előre. Mikor pedig beborul feje felett az ég, meginog alatta a talaj — meginog egyéniségének belső rendje is. Nem tudom sokra becsülni ezért az ateista megtérését. A hirtelen meglátások, hirtelen megtérések igen kétes értékűek. Aki mig jól megyen sorsa cinikus s nem ér rá reflektálni s vallásos gondolatokkal foglalkozni — és egyszer csak a teugeren ijedtségből megtér, az nem jellem. „Vallási élménye“ sem más, mint captacío benevolentiae. Az Istenhit ennél komolyabb dolog. Nincs kötve emberi hangulatokhoz, talajváltozásokhoz. Az Istenhit kegyelem, melyet kapunk. Nem mi csináljuk; mi csak elfogadjuk. A fedélzeten hideg északi szél kezdett fújni. Le kellett mennünk többször a kabinokba melegedni. A szárazföldi tüdőt erősen próbára tette a tengeri légvonat, úgy hogy csak lassú mély lélegzetvétellel tudtuk elkerülni a folytonos köhögést. De azért egyikünknek sem volt kedve megválni a természet szokatlan, uj, ismeretlen, rejtelmes szépségeitől. Három óra hosszat legeltethettük szemünket a gyönyörű látványban, midőn a horizont egy homályos, ködbe burkolt pontocskája ötlött szemünkbe. Egyre közelebb érve a körvonalak lassan bontakozni kezdtek, szakadt sziklatömbök, éles kiemelkedések jelezték, hogy megérkeztünk Helgoland- hoz. Hajónk a parttól kb. 2 kilométernyi távolságban horgonyt vetett. Matrózok segítettek le a nagy gőzösről lépcsőkön a lenn várakozó motorcsónakokba s igy jutottunk a partra. A szigetet először lentről néztük meg. Bejártuk kicsi, szűk utcáit. A kirakátokban temérdek kagyló, gyöngyház, tengeri csillag munkák ragadták meg figyelmünket. Mindegyikünk vett magának valamit, hogy otthon aztán legyen mivel szemléletesebbé és maradandóbbá tenni a helgolandi benyomásokat. Végigjárva a szigetet fölvitettük magunkat egy arra szolgáló lifttel Helgoland tetejére. Itt gyönyörködhetett csak igazán szemünk és örülhetett lelkünk az isteni fenséges természet csodás szépségeinek! Az ég gyönyörű, tiszta azúrkék ... a tenger arany napsugarakkal tele, ameddig csak a szem ellát. A viz halvány zöld színe kristálytiszta, mélyen beleláthatni végtelen mélységeibe. Csodaszép isteni panoráma! Az embernek mozgásba jön egész benseje, az ismeretlen élet fuvalmát érzi, mit eddig még nem tapasztalt, ki szeretné beszélni mindazt, ami odabenn van, ha lehetne, — föltudna olvadni a közelségben és a mindenségben s nézni, nézni hosszan elmerengve az uj szépségbe, mig úgy járna, mint Loreley halásza . . . Igen itt személyes élménnyé lesz a germán rege . . . Maga a sziget kopár, kietlen, sárgaföldü, kavicsos, terméketlen. Kevés látványosságot nyújt. Csak itt-ott van fűvel benőve, hol kecskék legelésznek. Megtekintésre méltók a matróz kaszárnya, aquarium, a nagy víztorony, a sziget közepe táján állandóan megtöltött hatalmas ágyú, azonkívül a sziget kis evangélikus templomocskája, melyről Frenssen is tesz említést Anna Holmannjábar^ Végtelenül sajnáltuk, hogy időnk oly rövid volt, hogy alig értünk rá körültekinteni s hajónk már is ott állt készen a visszamenetelre. A nyüzsgő benyo
