Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-07-11 / 28. szám
2. oldal. Evangélikus Lap. 28. sz. 1914. julius 11. nem azt kérdezte, hogy mit higyjek, hogy az örök- élétet elnyerjem, hanem, hogy mit cselekedjem, hogy az élet enyém legyen. Itt az ideje, hogy mi is ne azt kérdezgessük, hogy mit higyjünk, hanem, hogy mit cselekedjünk, hogy az életben elnyerhessük az első, vezető helyet, amely a protestantizmust joggal megilleti. A külföldi protestáns államokból már el is érkezett hozzánk a keresztyén tevékenykedésnek egy megnyilatkozása: a belmisszió. Egy mi előttünk bizonyos tekintetben uj gondolat, de amelynek tartalmát gyönyörűen fejti ki János idézett levele. A belmisszió- nak célja, tartalma, mozgató ereje, a szeretet. Főigéje az, hogy miképen Jézus odaadta érettünk az ő életét, mi is kötelesek vagyunk odaadni, odaszentelni életünket^ köz javára. Természetesen nem martyriumot követel ez tőlünk, de egy olyan életfelfogást, amely tettekkel igazolja, hogy közülünk senki nem él önmagának, senki nem hal önmagának, de élete cselekedeteivel embertársainak is tartozik. Ereznünk kell, hogy annak a közösségnek, amelyben élünk, élő szerves tagjai vagyunk, az egyház baja, a mi nyomorúságunk, az egyházi élet szebbé, nemesebb alakítása a mi egyéni kötelességünk. Olyanokká kellene lennünk, hogy mi is elmondhassuk János levele szavaival, mi tudjuk, hogy által mentünk a halálból az életbe, mert szeretjük a mi atyánkfiáit. Ez volna az igazi élő keresztyénség. Váljon dicsekedhetünk-e mi ilyen élő keresztyén- séggel? Elmondhatjuk-e, hogy által mentünk a halálból az életbe mert szeretjük a mi atyánkfiáit. Én azt hiszem, nem. Mert ha mi igazán szeretnők egymást, akkor nem volna szükségünk arra, hogy nagy nehezen összekoldult fillérekből foldozzuk a szegénység rongyait. Ha mi általmentünk volna a halálból az életbe, akkor mindenekelőtt nem éreznők a mi szegénységünket. Mert szegénység csak ott van, ahol nincs igazi érdeklődés. Szegénység ott van, ahol nincs összetartás. A koldusokat nem mindég a nyomorúság neveli, hanem a szívtelen nemtörődömség. Hogy nekünk koldulnunk kell azt én nemcsak anyagiakban látom. Mi evangélikusok nem vagyunk szegények! Ezrek és ezrek tartoznak hozzánk, akiknek többjük van annál, mint amire közvetlenül szükségük volna. És ezrek és ezrek tartoznak hozzánk, akiknek megvan munkás két karjuk, erejük és tehetségük, hogy az anyagiakat maguknak megszerezhessék. Mi nem az anyagiakban, mi lélekben vagyunk szegények! Hiányzik lelkűnkből az evangélikus önérzet. Hiányzik egymás kölcsönös megbecsülése. Hiányzik főképen az a szeretet, amelynek erejével mi is tudnánk kapcsolódni az erő és boldogulás forrásába, a Krisztus testébe, az egyházba. Az elmúlt nyáron alkalmam volt beszélni a hamburgi belmissziói intézet főtitkárával. Ép a látogatásom előtt tartott a missziói intézet egy bizalmas értekezletet, amelyben egy újabb intézmény megvalósítását mondta ki. Az új intézmény felállítására 80000 márkát irányzott elő. Mikor megkérdeztem, hogy rendelkezik-e a missziói intézet ekkora összeggel, a főtitkár komolyan mondta, hogy „igen“ s majd mosolyogva tette hozzá: „ez időszerint azonban az összeg még a híveinknél van!“ Mikor kérdőleg néztem reá, megmagyarázta: „Én az összeget híveimtől egy hónap alatt össze fogom gyűjteni!“ De mégis ilyen nagy ösz- szeget ? !“ vetettem közbe. A főtitkár büszke önérzettel mondta: „Az összeg épen nem nagy, mert nálunk németeknél úgy vannak nevelve hiveink, szegények és dúsgazdagok egyaránt, miszerint érzik, hogy jótékonycélra, az egyháznak adni, nem teher, de kötelesség. Én azt hiszem, hogy akkor mondhatjuk el mi is, hogy általmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük a mi atyánkfiáit, ha érezni és gyakorolni fogjuk az egymásiránti szeretetet, ha majd mi is tettekkel valljuk, hogy a jótékonycélra adni nem nyűg, de kötelesség. Wolf József. A vasárnap. A vasárnap megszentelésének kérdése mindinkább foglalkoztatja az illetékeseket. A református egyházi gyűlések állandóan foglalkoznak vele, a tiszántúli ref. egyházkerület kilenc egyházmegye sürgetésére, a duna- melléki pedig négy egyházmegye előterjesztésére kérte a vasárnapi munkaszünetnek uj szabályozását, a munkaszünet általánossá tételét és a korcsmák vasárnapi zárva- tartásdt. Az erre vonatkozó törvény készül, azért a ref. konvent nem tartotta szükségesnek e kérelmeknek a kormányhoz való felterjesztését, hanem a konventi elnökséget kérte fel, hogy a ref. egyház számtalanszor kifejtett kívánalmainak érvényesítése érdekében emelje fel szavát. Egyes törvényhatóságok szintén felemelték óvó, kérő szavukat. Legutóbb ha j-ól emlékszünk, Hódmezővásárhely intézet feliratot a képviselőházhoz, melyben a kötelező templomlátogatás törvénybe iktatását is kérte. Mint az valamikor Szt. István királyunk idejében volt. Egyházunk is több Ízben szót emelt már a vasárnapi munkaszünet, az-intenzivebb templomlátogatás lehetőségének a törvénybe iktatása mellett. A rég elhangzott követeléseknek és feliratoknak uj nyomatékot ad most az az indítvány, melyet Ivánka Pál, váci főszolgabíró, a pestmegyei esperesség másodfelügyelője adott be s tárgyaltatott a pestmegyei esperesség ez évi, múlt heti közgyűlésén. Az indítvány igy hangzik: „A hitetlenség terjedésének és pusztításának romboló hatása fölkelti a vallásos szivek azon meg győződését, hdgy a zabolátlan féktelenség (anarchia) minden rendet felforgató törekvéseivel szemben nem elég az államok fegyveres hatalma és a hatóságoknak bármily szigora, mert a lángoló tüzet el lehet