Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-17 / 3. szám
4. oldal. Evangélikus Lap. 3. sz. 1914. január 17. mint némely gazda szokott fizetett cselédjére nézni. Az igehirdetés komoly és lelkiismeretes voltát is sokszor veszélyezteti a stóla, mert hiába, a lelkész is gyarló ember, megesett bizony gyakran, hogy egyikmásik a stóla nagyságához szabta temetési beszédjét. Igen sok panasz hallható arról is, hogy a stóla miatt valóságos panegyrikus beszédek is hallhatók evangélikus lelkészek szájából. A stóla veszélyezteti sokhelyütt, ahol több lelkész van, azok között a békés egyetértést. Legtöbbet szenvednek a stóla miatt a segédlelkészek. Ezeknek bőven van alkalmuk tapasztalni, hogy a testvériség leple alatt sokszor mily önző és rideg lélek lakozik. Például a fővárosi egyházakban a lelkészi functiók legnagyobb részét a segédlelkészek végzik el, mert egyikmásik rendes lelkész szinte méltóságán alulinak tartja, hogy egyszerűbb functiót, teszem azt, egy napszámos gyerekének eltemetését elvégezze. A stóla a rendes lelkészt illeti, de ezt az egyháztagok 99 százaléka nem tudja. Igen sokan úgy gondolkoznak, hogy a fiatal segédlelkésznek csekély a fizetése, ruházkodásra és más egyébre sok kell neki, hát toldjuk meg egy kissé a rendes stólát, hadd örüljön neki a szegény segédlelkész. A hívek tehát abban a hiszemben adnak a rendes stólán fölül is honoráriumot, hogy a többlet vagy az egész a segédlelkész javára esik, holott a legtöbb esetben egyetlen fillért sem kap belőle. E tekintetben igen keserves panaszokat és jogos kifaka- dásokat hallottam segédlelkészektől, főnökeik rideg eljárásával szemben s azt hiszem, hogy ez az eljárásuk vonta maga után azb hogy nemcsak nem voltak egymással a szeretet köteléke által összekötve, hanem egyenesen ellenséges érzülettel állottak egymással szemben elnyomó és elnyomott képében. Könnyen beláthatja mindenki, hogy az ilyen helyzet mindenképen méltatlan azokhoz, akik a názáreti Jézus tanítványainak, híveinek nevezik magukat s hivatásuk, másokat is azzá tenni. Ezek olyan viszonyok és állapotok, a melyek az egyháznak csak kárára vannak. Mert az egyház hivatott munkásai csak akkor tudnak áldott munkát végezni, ha szent lelkesedés és tiszta szeretet ereje vezeti őket és munkásságukat. A stóla gyakran szolgál a megbotránkozás kövéül s azért úgy az egyház, mint az egyes lelkészek (a segédlelkészek is lelkészek, ha nem ismerik is el őket mindenhol ilyenekül.) érdekében eltörlendő. A zsinati atyák bölcsessége találja meg a módját annak, hogyan és miképen lehetne és kell ezt az elvet keresztül vinni, hogy egyrészt senki szerzett jogában meg ne rövidüljön, másrészt pedig a lelkész megélhetése és állásának méltósága az egyes hívek adományaitól függetlenül biztosítható legyen. * Vettük és közöljük ezt a fontos dologról szóló cikket, mert meg vagyunk arról győződve, hogy a stóladijaknak a szerzett jogok megsértése nélkül való megváltása, vagy megszüntetése egyházunk tekintélyét emelné, sok emberi gyöngeség megnyilvánulásának az elejét venné, sok torzsalkodást megszüntetne. A stólamegváltásnak többféle módja van. Akármelyik többet ér, mint a mostani állapot. A lelkész — ha a stólája meg volna váltva — a megfizetettség kellemetlen mellékíze nélkül végezhetné teendőit, ahogy azt az alkalom, a közönség, saját lelkiismerete kívánja. Próbáltam, tehát tudom, hogy mennyire más a viszony a hivő és a pap között, mikor a lelkész nincs ráutalva arra, hogy a legszomorúbb vagy a legörvendetesebb alkalmakkor könnyeiért, vagy szívből fakadó szerencsekivánataiért a — markát tartsa s amikor mondhat szívből fakadó szót, anélkül, hogy félnie kellene attól, hogy borítékba tett bankóval, papirosba burkolt koronával, vagy pláne keservesen előkotorászott krajcárokkal megfizessék. Ha a stóláv 1 soha baj nem volna, akkor is megkövetelné az elv, hogy ami egyházunk végre-valahára leszámoljon vele. Azonban igaza lehet a cikkírónak: a stóladijak körül bajok is lehetnek. Nem hiszem, hogy mindenütt olyan szomorú volna a segédlelkészek és a lelkészek viszonya a stóla miatt, mint azt a cikkíró vázolja. Abban azonban igazat adunk neki, hogy ez a viszony nem mindenütt épületes. De nem is lehet az, mikor olyan „helyek“ is vannak evangéliumi egyházunkban, ahol a parochus lelkésznek épen kétszer-háromszor annyi dolga van, mint amennyit maga becsülettel el tud végezni. Ilyen helyen a lelkész rá van kényszerítve a káplánnal való gazdálkodásra. Tehát elvégezteti a fölös munkáját egy-két segédlelkésszel, akik az ő jogán dolgoznak s amit „keresnek“, azt neki beszolgáltatják. A munka a segédlelkészé, a fizetés a parochusé. Ilyen helyen, hogyha a segédek „elég sokat keresnek“, anélkül, hogy abból nekik valami jutna, a joghoz és szokáshoz való merev ragaszkodás méltánytalansággá válik. Azonban azon is lehet segíteni. A segédlelkészek segítségével való lelkipásztorkodast meg kell szüntetni, a nyugdíjba menést meg kell könnyíteni, a nagy egyházakban pedig segédlelkészek helyett rendes lelkészeket kell alkalmazni. Budapesten 43.562 evangélikusra hat rendes lelkész jut. A káplánok szaporítása helyetl új lelkészi állásokat kellene szervezni s emellett a stólát az egész vonalon megváltani más forrásból fedezni, de a hívektől, akik az egyház összes szükségeit úgyis fedezik, nem volna szabad külön címeken külön járandóságokat szedni. De mi lenne a segédlelkészekkel ? Azoknak is jutnü hely. De nem Budapesten, mert ott nem iskolából alig kikerült segédekre, hanem meste rekre van szükség. Az ő helyök ott volna, ahol tanulni lehet. Nem ott ahol megállásuk sincs. Ezek mind nagyon fontos és nagy horderejű kérdések. Ezeket nem lehet „megjegyzés“ formájában elintézni. Azért szívesen vesszük, hogyha valaki önállóan, alaposan foglalkozik velők. Nekünk azért kellett rájuk mutatnunk, hogy a stóla eltörlésének a kérdését tár- gyilagosabb világításba helyezzük, mint azt a cikkíró tette. (Szerk.) A mw irüloiirieoetiris űri Irta: dr. Zimányi Dániel. Talán többen felvetik azt a kérdést, mi keresni valója van a magyar irodalomtörténet első szárny- próbálgatásának egy egyházi lapban? Egyesek leiké-
