Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-17 / 3. szám
1914. január 17 Evangélikus Lap. 3. sz. 5. oldal. ben esetleg felújulnak a középiskolai magyar irodalomtörténeti tanulmányok elhalványult emlékei s egy- egy, valószínűleg csak felületesen megjegyzett névvel kapcsolatban iparkodni fognak az összefüggést megkeresni, de hogy ez nem véletlen, hanem egyházi életünkből fakadó, nagyon kevesen tudják. Bár hízelgő az is ránk nézve, hogy a magyar írók és más kiválóságok közt a iélekszámarányt jóval fölülmúló számban találkozhatunk evangélikusokkal, (különösen, ha meggondoljuk, hogy egyházunk híveinek nagy része nem magyar), mégis ezt a jelenséget jórészben a véletlennek tulajdoníthatjuk. Azok az evangélikusok azonban, a kik a magyar irodalomtörténet épületének alapköveit lerakták, annyira egybeforrtak egyházukkal, irodalomtörténeti működésűk, a melyre hazaszeretetük és nemzeti önérzetük serkentette ókét, olyannyira kiegészítő része egyházi, illetve az egyházért folytatott tevékenységüknek, hogy a magyarhoni evangélikus egyház jogos önérzettel mondhatja: „A magyar közművelődés egyik területén a kezdet nehézségeivel én szálltam szembe ebedül és ezeket nemcsak részben, hanem teljesen én muciim győztem le.“ Nekünk, késő utódoknak, annál is inkább rá kell erre mutatnuk, mert a sokszor szűk iátókörü es rövidlátó közvélemény különös kedvvel szokott bennünket az ismeretlenség sötét alvilágába tessékelni, valahányszor érdemeinket kellene elismerni vagy legalább is tényezőknek tekinteni a honi haladás útján és legföljebb akkor szerez rólunk tudomást, ha a gúny mérges nyilait lövöldözi felénk. Fei kell újítanunk amaz evangélikusok emlékét, a kik idegen névvel, idegen nyelven, de igazi magyar szívvel munkálkodtak azon, hogy a magyar nemzetet az egész világ megismerje jó oldaláról is; a kiket idegen származásuk mellett is nagyon bántott az a sértő vélemény, melyet nyugaton tápláltak a magyar nemzet és műveltsége, meg létjogosultsága felöl. Bezzeg sokat tanúihattak volna tólük azoK a fényes magyar nevű főurak, a kiket Becsben két idegen kultúra oltárának a tömjénfüstje kábított el! És mennyit tanulhatnának tőlük azok a magyar nyelven szóló irók, a kik csak külsőségekben magyarok, de szivük idegen! De tanulhatnának tőlük a hitsorsos utódok is lelkesedést, munkakedvet, kitartást, kötelességérzetet és hazaszeretetet! Azok is, a kiknek bölcsője mellől magyar imádság szállt föl érettük az Úrhoz; azok is, a kiknek lelkében más nyelv zenéje kelt visszhangot. De sajnos, csak a jó pap tanúi holtig és olyan kevés jó pap van! * Az irodalomtörténet atyja, Gessner Komád, a 16. században megjelent, Bibliotheca Universalis cirnü munkájában, a mellyel az apaságot kiérdemelte, még említést tesz több magyar Íróról. Annál csodálatosabb, hogy a jóval később élő Reinmann Jakab Frigyesnek már nincs tudomása róluk és müvének (Historia literaria) bevezetésében lesújtó bírálatot mond a magyarokról, e kérdésében s a hozzáfűzött megjegyzésben: „Vájjon ki tudna hírt adni ... a magyar müvekről és Írókról? Mert ... a magyarok . . . egy jó paripára vagy egy puszta kardra mindig többet adtak, mint egy érdekes könyvre.“ Ez a könyv került egy magyar evangélikus pap- jelölt kezébe Tübingában. Selmeczbánya szülöttét, Czvittin^er Dávidot, a tudomány szeretete csalta ki külföldre. Mikor búcsút vett hazájától, nem gondolt arra, hogy neki, a szegény evangélikus theologusnak, akinek hitsorsosait két évszázad múlva ki akarják rekeszteni a magyar protestantizmus közösségéből, nemcsak tanulnia kell külföldön, hanem ház íja becsületét is meg kell védenie a tájékozatlan külföld balvéleménye ellenében. Neki, a kinek utazásában és tanulmányai közepette a nyoriior és lelkesedés voltak uti- társai. Az utóbbit ö nem engedte el magátol, az előbbi meg ő hozzá ragaszkodott. Hihetetlen nélkülözésekkel kellett megküzdenie, de a küzdelmekben kapott sebek nem fájtak neki annyira, mint az a sértő felfogás nemzetéről, mellyel épen a — hőn óhajtott — tudomány egyik, különben barátságos otthonában ismerkedett meg. Magyar lelke hihetetlennek tartotta, hogy a bántó sorok igazat mondjanak és, hogy mindenkit meggyőzhessen az ö meggyőződéséről, a nehézségek dacára, melyek már a nyugodt tanulásban is gátolták, nemes elhatározással új és nehéz terhet vállalt magára, a melyért sem jutalmat, sem elismerést nem várt: a jutalmat megtalálta hazafias önérzetének kielégítésében, az elismerést meg nemzete számára óhajtotta. Kit ne indítanának meg az ő szavai, meiyek keresetlen egyszerűséggel meggyőzően tesznek bizonyságot az ö nem cifra szavaktól csillogó, hanem tettekben tündöklő hazaszeretetéről. Korunk cinikus irói talán csak naivitást tudnak fölfedezni e szavakban, de akinek lelkében lelkesedés lakozik, megérti és átérzi az igazi magyar embernek nagy szomorúságát, mikor a becsmérlő sorokat olvassa és végtelen örömét, midőn nehéz munka és keserves küzködés után végre sikerült neki magyar müveket és Írókat találni. Mennyivel jobban érezhette magát azután ott kint az idegenben, hogy nem kellett nemzetéért és nemzete helyett pirulnia ! Bizonyára elfeledte minden baját és bánatát. „Minden nemzetnek vannak férfiai — mondja előszavában — akik az irók neveit, életét, müveit s a róluk mondott bírálatokat egybegyüjtötték és kiadták, csak nálunk nem akadt még senki, aki erre vállalkozott volna.“ Ö vállalkozott. Az anyag gyűjtése nagy fáradságába és nagy költségébe került. Épen e miatt verte magát adósságokba,* amelyek a „career acade- micus“-ba juttatták. Itt sem lankadt buzgalma s fogsá* A könyvek, források és segédeszközök beszerzésében, úgyszólván senki sem támogatta.
