Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1914-04-11 / 15. szám

1914. április 11.

5. oldal.

Evangélikus Lap. 15. sz.

A felmerült kérdésre óhajtok válaszolni és rámutatni egy-egy résre, kapura. Néhány félreértés és fogalomzavar üti a rést, nyitja a kaput, a rossz indulat tágítja azt, tárja ki ezt.

A keresztyénség ellen felhozzák azt, az emberek egyetemét igen közelről érintő vádat, hogy az életről és ennek értékéről hamis képzeteket, illetve fogalmakat alkot és hirdet. A vád a keresztyén vallás alapfelfogásából indul ki és több — látszólagos — ellentmondáson alapul.

Lássuk a dolog mibenlétét.

A keresztyénségnek az élet értékelésével összefüggő eszméi, illetve nézetei a következő három gondolatkörben mozognak:

1. A földi élet mivolta.

2. A tulvilági élet, ennek felbecsülése a földi élet rovására, a kettőnek viszonya egymáshoz.

3. A vértanúság, jelentősége és megítélése.

Az említett támadó nézet szintén igy jelöli meg a tévedések és hibák irányait. Kiindul abból, hogy a keresztyénség az elet mivoltának szabatos meghatározása helyett megelégszik annak a kinyilatkoztatásával, hogy az élet Isten ajándéka. Tehát a metafizikai ködös eszmék érthetetlen homályába burkolja ezt a hozzánk igen közellevő jelenséget és nemcsak nem törekszik a megfejtésére, hanem egyszerűen útját állja az igazságot kiderítő tudományos vizsgálódásoknak. Ennek a véleménynek elfogadásával ugyanis az élet valódi értékét a keresztyén meg sem ismerheti, mert ami az Isten adománya, az okvetlenül becses, tehát az élet föltétlenül értékes, nem a benne rejlő tulajdonságoknál fogva, hanem mert Isten ajándéka. De értékesnek — szigorúan véve — csak azt tarthatjuk, aminek érté kéről meggyőződtünk, ennek a tapasztaláson és gondolkodáson alapuló meggyőződésnek a megszerzését azonban az említett a priori felfogás egyenesen és határozottan kizárja.

A keresztyénségnek az öngyilkosságról táplált véleménye is ama iranscendentalis nézet járma alatt nyög, — így szól a támadás, amennyiben az öngyilkosságot főképen, sőt majdnem kizárólag azért tartja helytelennek, illetve bűnnek, mert Isten ellen követik el, megvetvén az ő ajándékát, míg a misok iránti kötelességek megszegése, a szakadatlan fejlődés zavartalan folytonosságának megbolygatása, a fajfentartó hivatás betöltésének elmulasztása, a legfontosabb közérdekek megsértése és egyéb következmények csak másodsorban jönnek számításba. Ez is arra vall, hogy a keresztyénség az életben magában nem talál sok becses tulajdonságot s a meglévő, de a kinyilatkoztatás ködében észre nem vett igazi értékek helyett, illetve ezek pótlásaképen kénytelen földöntúli nézetekkel, mesterséges eszközökkel fokozni az élet becsét.

A vád szerint az ajándék-elmélet sérti az emberi méltóságot, a mint ez az életfő céljának megállapításából is kitűnik, amely t. i. nem egyéb, mint tetszés az Istennek, az Isten dicsőségének munkálása. Az ember ezáltal lesülyed a hű rabszolga vagy hű állat színvonalára, a kinek és amelynek fő kiválósága a hűség és engedelmesség az ur és gazda iránt. A keresztyénség az Isten törvényei iránt való föltétien engedelmességet emeli az erények csúcsára, ami által egyúttal az embert képtelené teszi önálló célok öntudatos kitűzésére és elérésére, pedig az ember előtt az élet csak úgy ér valamit, ha maga is tud tartalmat önteni be- leje, és annál többet ér, minél nagyobb rész jut az ő tudatos tevékenységének. S milyen élet az, a mely az önállóságról s más javakról való lemondásban merül ki és ezt igen nagyra becsüli, a helyett, hogy az önérzetes munkában, a megalkuvást nem ismerő határozott törekvésben nyilvánulna meg és erre intené, buzdítaná az embert. Itt ellentmondást is talál a keresztyénellenes felfogás. Ha ugyanis az élet Isten ajándéka, csak szép és jó lehet, de így miért kívánja a keresztyen erkölcs például a vágyak mérséklését meg elfojtását s az ezzel járó folytonos lemondást, hiszen elvégre a vágyakat is csak az adhatta, aki az életet; azután meg a sűrű, sőt folytonos lemondás örömtelenné, szóval értéktelenné teszi az életet. Az igazi keresztyén ennélfogva nem ismeri az életet és nem is tudja megbecsülni.

Nagyjában a vázolt gondolatmenet a foglalata ama véleményeknek, a melyek a keresztyénségnek az élet helyes értékelésére való képtelenségét hirdetik a mai tudományosan képzett s edzett gondolkodású világban es ennek következtében a keresztyénség munkaképtelenségéről es csődjéről is említést tesznek. Tagadhatatlan, hogy a gondolatoknak ilyen összetűzése ellen a felületes szemlélő nemcsak nem emel kifogást, hanem igaznak fogadván el az érvelést, meg is hódol neki. De más világításban jelenik meg az egész azok előtt, akik önállóan a maguk lábán is tudnak haladni a gondolatok országútján és akik nem hajlandók az álkövetkeztetések délibábjait valóságok gyanánt felfogni, noha talán gyönyörködnek bennük, esetleg meg is csodálják őket.

Az a körülmény, hogy a keresztyén az életet Isten ajándékának tartja, egyáltalában nem jelenti az élet való értékének félreismerését, legföljebb az anyagi érték növelését egy másfajta érték hozzátételével. Valaminek az értékét egyáltalában nem csökkenti az illető dolognak ajándék volta. Ellenkezőleg! Hanem is minden esetben, de a legtöbbször igen jelentékenyen emeli bármely tárgynak a becsét az a tudat, hogy ajándékba kaptuk olyan valakitől, a kit tisztelünk vagy szeretünk. Egy ibolyacsokor vagy bokréta vagy könyv magában esetleg nem sokat ér, de annak a tudata, hogy egy előttünk kedves ember adta nekünk, nagyon fokozhatja — a mi számunkra — az értékét. Ugyanis az úgynevezett reális értéken kívül van még ethikai