Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-02-15 / 7. szám
1913. február 15. Evangélikus Lap. 7. sz 5. oldaltheológusai s a katli modernisták. Mindketten különbséget tesznek a tarthatatlan orthodoxia s a keresztyén- ség maradandó lényege között. E lényeg meghatározása körül foly éppen a vita, amelyre nézve könnyen megegyeznének, ha kevésbé annak theologiai, mint inkább gyakorlati históriai jellegére fektetnék a súlyt. Azt még a modernista tudomány sem tagadhatja, hogy az az ősszellem, mely oly csudálatos módon nyilvánul a har- mónikus kosmosban s még inkább az emberi értelemben, öntudatos gondolkodó szellem. S az a monista gondolkodó, aki a bibliához hasonlóan az Istent minden egyes teremtményiben hatékonynak gondolja, sem tehet kifogást annak föltevése ellen, hogy az Isten egy emberben sokkal tisztábban és teljesebben jelentheti ki magát, mint egyéb alkotásaiban. Jézus az isteni kijelentésnek ez a személyes teljessége, ki a kulturnépek közkincsévé tette a maga legészszerűbb és legtisztább isteneszméjét s annak nem szertartásokkal, hanem lélekben és igazságban, azaz nemes érzülettel és erkölcsi cselekedettel való imádását hirdette. Ugyancsak ő az, ki az erkölcsi törvénynek legésszerűbb és leghatékonyabb formáját adta azzal, hogy „szeresd felebarátodat, mint önön- magadat." ki rá irányította az emberek figyelmét és bizalmát, Istenünk mint szerető mennyei atyánk gondviselésére, ami bizonyos vidámabb hangulatot kölcsönöz a küzdelmes földi életnek s végül ő az. ki az egyházban oly világot átölelő intézményt létesített, mely a világias, érzékies felfogásmód erkölcsi fegyelmezésével biztos mentsvára minden józan haladásnak és fejlődésnek. S ebben rejlik a lelkipásztori hivatáshűség lényege is, amelyet semmiféle más vallás nem ismer. S ha azt kérdezzük, hogy miben áll az összes keresztyén vallásfelekezetek arravaló papjainak áldásos működése, úgy az nem lehet más, mint átplántálása a keresztyénség fentérintett igazságainak az emberek sziveibe s korántsem a trinitás, a szeplőtelen fogantatás, a lutheri sola fides vagy a kálvini praedestinatio hirdetése. Amit a keresztyénség lényegét alkotó eme alapigazságokhoz az idők folyamán a theologusok még hozzátoldottak, az részint szép eszméknek vagy biológiai és szociológiai igazságoknak paedegógiailag is értékesíthető symboluma, vagy pedig értéktelen spekulatio és veszedelmes babona. Ilyen többi között a pokol dogmája, mely, ha keresztyén hitigazság volna, az evangélium „örömhírét“ rettenetes dysangéliummá változtatná át Ennek a rettenetes dogmának valódi értelme az, hogy az emberek milliói örök kárhozatra vannak rendelve, vagyis pápás értelme zése szerint: az összes kereszteletlenek s aztán a mohamedánok, pogányok és zsidók. S aztán ide tartoznának az összes „háraetikusok és skizmatikusok“ s ama halálos bűnösök, kik absolutió, vagy legalább is kellő bűnbánat nélkül halnak el. Ez indította szerzőnket ama kijelentésére, hogy egy tudományosan képzett és emberileg érző lény napjainkban nem lehet orthodox kath. keresztyén. Hogyan egyeztethető össze a pokol dogmája a mindnyájunkat szerető Isten, mint mennyei Atyánk keresztyén igazságával! ? Hiszen ez a dogma lehetetlenné teszen minden theodicát s a milliardok kínos jajkiáltásai elfojtanák a néhány kiválasztottnak hallelujáh örömhangjait. És még megváltásnak meri azt nevezni az egyházi theológia! Ez a dogma kiölne minden keresztyén humanitást, halottaikból feltámasztaná a Torarra a szeretetre, melyet családunk tagjai iránt érezünk. vagy arra a reménykedésre, melyet gyermekeink boldog jövője felől táplálunk? Természetes, hogy nem. De éppenúgy nincs befolyása a helyesen felfogott vallás érzületére sem. Befolyást gyakorolhat ellenben a hitre vagyis a vallási világnézletre, mely már az értelemnek tartozik a munkakörébe. Mint ahogy a szeretet érzelmének bizonyos egyesekre való kiárasztása után értelmünk szükséges hozzá, hogy számot tudjon adni az illetők kiléte felől; miként a remény tárgyainak elősorolása is csupán az értelem igénybevételével történhetik meg: éppenúgy a vallás specializálására való kísérlet is az értelemnek ad foglalkozást. A vallásos hit részletei már nem érzelmünk, hanem értelmünk közvetítésével körvonalozhatók. Tárgyai természetszerűleg különbözők lehetnek egyénenként, mint ahogy különböző minden egyes embernek az egyetemes világnézete. Még a legegyöntetübb gon- dolkozásuak meggyőződésében is feltétlenül találkoznak többé-kevésbbé eltérő vonások. Az ily egyéni hitre feltétlenül van befolyása a tudománynak, annál döntőbb, minél több érzéke van az illető egyénnek a tudomány vívmányai iránt s minél alaposabb értesülései és ismeretei vannak felőlük. Aki nem tájékozott a tudomány amaz újabb haladásában, melynek megállapodásai hitének esetleg a pilléreit volnának alkalmasak kidönteni, önként érthető, hogy érintetlenül hordja elméjében a tudománynyal ellentétes felfogását. Ellenben aki meggyőződést szerez valamely tudományos felfedezés igazságáról, meglehet, hogy csupán a fájdalom érzetével tud lemondani egy-egy kedvenc, de immár tarthatatlanná vált nézetéről, de feltétlenül lemond, ha kultur-ember. Mi következik ebből ? Az, hogy a tudomány szembe kerülhet ugyan az efajta egyéni hittel, de csak az olyanok lelkűidében okoz bomlást, küzdelmet és forrongást, akik vagy továbbra is ragaszkodnak elévült vélekedéseikhez, vagy pedig minden áron kiegyenlítni iparkodnak az ellentétet a hagyomány és a tudomány között. A normalis agyú s előítélet- és érdeknélküli ember behódol a megismert igazságnak s nem fog sem hideget és meleget egyszerre fúni a szájából, sem pedig strucpolitikat űzni az igazsággal szemben, melyet kötelezőnek tart magára is, de kötelezőnek mindenkire minden tekintet nélkül. (Folyt, köv.)
