Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-02-08 / 6. szám
1913. február 8 2. oldal. Evangélikus Lap. 6. sz. a magyar haza és a magyar nemzet ellen izgatásra használja fel“; a második rendelkezés a javaslat 378. §-a amely szintén nem új, mert csak az eddigi gyakorlatnak az írásba foglalása, amely szerint ,:az egyházi törvényszékek hivatalos nyelve a magyar“ és „másnyelvü iratoknak magyar fordítással való ellátásáról az az első fokú törvényszék elnöksége tartozik gondoskodni“. Az első sérelmet, illetőleg úgy okoskodnak, hogy a magyar király, haza és nemzet elleni izgatás politikai vétség, amelynek megtorlásáról az állami törvény és hatóság gondoskodik. Ezekbe az egyház ne avatkozzék, az Augustana Confessio sem engedi meg, hogy az egyház a kard hatalmába elegyedjék. Ez az érvelés azonban semmikép sem fogadható el, mert a mi alkotmányunk nem az izgatást nyilvánítja fegyelmi vétségnek, hanem az egyházi ügyben való szabadközremüködés jogának felhasználását nemzetiségi izgatásra. Ebben a vonatkozásban az áilami törvény az izgatást nem bünteti, az egyházi hivatallal való visszaélés megtorlása nem tartozik az ő jogköréhez, ez kizárólag az egyház dolga. Az egyháznak kell azt büntetni ha az a meggyőződése, hogy az az egyház érdekeibe ütköző, az egyház iránti kötelességeket sértő viselkedés. A súlypont tehát azon fekszik, sérti-e az evang. egyház érdekeit az, ha tisztviselője — mert csak erről van szó — tisztviselői minőségét és azt az alkalmat és jogkört, amely ezen minőséggel jár, arra használja fel, hogy a magyar király vagy a haza vagy a magyar nemzet ellen izgat? Miután amint már előbbi cikkünkben kifejtettük a magyarhoni evang. egyház létérdeke az, hogy ne legyen idegen, ellenséges elem a magyar haza testében, már ebből az okból is igenlőleg kell erre a kérdésre felelni. De ugyanazt kell felelni a szorosan vett egyházi élet követelményeinek az evang. egyház céljai szempontjából is. Evangélikus egyházunknak Krisztus urunk pararancsán alapuló alapelve a szeretet. Aki a magyar haza és a magyar nemzet ellen izgat, az gyülölséget gerjeszt minden ellen ami magyar tehát magyar hitsorsosai ellen is és ezzel Krisztus parancsa ellen vét. Nem-e megmondatta Krisztus: (Máté 22. 40.) „E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták. Mi tehát nem az Augustana ide nem tartozó szavaival, hanem Krisztus urunk törvényével, amelyet ő elsőnek mond, indokoljuk meg azt a törvényt, amely az egyházi hivatal felhasználását gyülölséggerjesztésérefegyelmi vétségnek minősíti. Abból hogy ezt a törvényt gyakran félre magyarázták nem következik, hogy a törvény rossz. A hiba abban van, hogy nem helyesen disztingválnak. Sok esetben megint az izgatást büntették, ha nem is volt az vonatkozásban az egyházi hivatallal vagy az egyházi ügyekben való közreműködés jogával (pld. büntettek egy tanítót mert a korcsmában tót nemzeti dalokat énekelt, büntettek egy felügyelőt, mert nem egyházi gyűlésen a tót ügy mellett és a magyarság ellen szónokolt,) sőt büntettek oly cselekvényeket is melyek az izgatás fogalmának kellkékeivel nem bírnak. (Például ha egy tanító tót nyelven vezeti az osztály könyvet s efféle.) Az ily ítéletek kétségtelenül tévesek de csak azt bizonyítják, hogy némelyek a magában véve jó törvényt nem helyesen alkalmazzák. Még jobban domborodik ki a zsinati törvény kérdéses fegyelmi esetének a valódi értelme, ha azt az 1907. XXVII. t.-cikk 22. §. a)b)c) pontjaiban meghatározott fegyelmi vétség tényálladékával összehasonlítjuk. Ez utóbbiban már a mulasztás és az államellenes irány követése is megállapítja a fegyelmi eljárás tényálladékát, míg a mi zsinati törvényünk szerint még maga az izgatás sem, hanem csak a hivatal felhasználása az izgatásra. Azt hiszük a kérdéses fegyelmi eset ezen helyes magyarázata mellett a nyilatkozók is meg fognak nyugodni abban, hogy az a zsinati törvényben benmaradjon. A másik szakasz, amely a nyilatkozókat bántja 378-ik amely megállapítja, hogy az egyházi törvényszékek hivatalos nyelve a magyar. Ebben a szakaszban ők „a nem magyar nyelvnek ismételt elnyomását látják.“ Panaszuk alappal bírna, ha a hivatalos nyelv megállapítása azt jelentené, hogy tót ember nem adhatja elő panaszát szóval vagy írásban, ha nem beszélhetne tótul, midőn az egy
