Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-06-28 / 26. szám
1913. junius 28. Evangélikus Lap. 26. sz. 3. oldal A történetinek értéke hitünk számára. A keresztyén vallás történetében lépten-nyomon észrevehető az a törekvés, hogy a történeti tényeken, eseményeken, tekintélyen alapuló hit helyébe az egyéni hitet, a személyes meggyőződést helyezze. Originesnek az üdv történet tényeire nincs szüksége. A Krisztus (logos) nélkül eljut az Istennel való egységre. A miszti- cismus lényege, hogy az ember az eksztázis által egye süljön az Istennel. Aki azt a bold >g állapotot átélte, annak nincs szüksége egyéb bizonyságra, nem kérdez ég és föld után. A reformáció korszaka „hitünk“ igazságát a testimonium spiritus sancti internumban, a szentiéleknek mi bennünk való bizonyságtételében látta. A felvilágosodás kora egyenes folytatása annak, amikor Lessing, Kant, a rationalismus a vallásosság utolsó alapját nem tekintélyben, egyházi hagyományban, csodában találja meg, hanem az emberben lévő sajátos princípiumban. Hozzájuk csatlakozik Schleiermacher, amikor a vallás számára az ember lelki életének külön területét foglalja le. Napjainkban is erős az az irány, ahol a hit nem a múlt emlékeiből táplálkozik, hanem elmerül a nagy természetbe, keresi és megtalálja az Istent a min- nennapiban, a munka zajában. A jelen hangulatát és változásait akarja bevinni a vallásos érzésbe. Lelki világunknak önállóságra, szabadságra való törekvésével van adva, hogy a mi legegyénibb sajátunk. hitünk, vallásos meggyőződésünk, ne elmúlt idők történeti emlékeiből fakadjon s hogy a fölismert igazsá gért a történet által megszentelt értékeket se áldozzuk fel. Volt idő, amikor a történetinek értéke a hit számára kérdést nem okozott. A középkori felfogás szerint a történet központja a pápaságban centralizált, természetfeletti módon alapított egyház. Az egyház alapítása volt az üdvtörténet célja már Ádámtól kezdve. Krisztus és az apostolok azután megalapítják azt. Dicsőséges küzdelem és győzelem után az egyház az örökkévalóságba lép be. Ehhez a felfogáshoz kétség egyáltalában nem férhetett, sőt minden történet, esemény az egyház dicsőítése szempontjai alá volt rendelve. Hinni egyet jelentett: igaznak tartani a múlt idők történeteit. A reformációval azonban megváltozott mindez. Luther kritika alá vetette a megszentelt hagyományt. A tradícióban egy csomó hazugságot és ellentmondást fedezett fel. Megzavarta azt a kényelmes állapotot, hogy a vallásos lélek a történet által megszentelt helyeken, búcsújáró helyeken tehet eleget vallásos szükségleteinek, hogy hitének erejét a múlt eseményeiből merítse csupán. A személyes élő hitnek lett hirdetője. A változás élesebben megfigyelhető a felvilágosodás korában, jelen korunkban. Az életet, a történetet kritikailag vizsgáljuk A múlt eseményeiről szóló tudósításokban az ellenmondásokat megfigyeljük, külön választjuk a valót a hamistól, hogy lehetőleg az igazat konstruálhassuk meg. De ennek dacára a történet a teljes bizonyosság erejével még sem hat. A hit, a vallásos lélek bizonytalan történeti tényeken pedig nem tud megnyugodni. Azért nem mondhatjuk, hogy ezzel vagy azzal a történeti ténnyel áll, avagy esik a hitünk. Ha csak örökös aggodalom közé nem akarjuk hitünket helyezni. A bizonyosságot, a megnyugvást azért a személyes átélésben találjuk meg, ami történeti kritikának nincs alávetve. így lett a történetinek értéke kisebb hitünk számára. Ebben az irányban erősítette gondolkodásunkat a kritikai filozófia, mely az észt a legfőbb kinyilatkoztatás eszközének, a vallásos tehetséget velünk adottnak tekintette. A felvilágosodás kora ugyanis a hitvallásoknak egymás közti küzdelme után arra a meggyőződésre jutott, hogy a történet folyamán keletkezett vallások kisebb vagy nagyobb értéke közt nem tudnánk különbséget tenni, hogy ha nem volna képességünk a vallásos és morális állítások igazságát és érvényességét belátnunk, megismernünk. Az igaznak bennünk élő elve alapján teszünk különbséget a vallásos, a hitigazságok közt. Nem pedig azon az alapon, hogy az régibb s azért igaz is. Ez természetesen a történetinek értékét hitünk számára kisebbítette. A történetinek a hit számára való jelentőségét gyöngítette a különböző felekezetek összevisszasága. A türelmesség követelménye lazává tette a történetihez való ragaszkodást. A keresztyénség mellett egyéb vallásalakulatokat is ismerünk. Az elsőséget nem annak adhatjuk, amelynek története régibb, biztosabb és változatosabb, hanem az elsőséget a benne lévő vallásos igazság és érték szerint Ítéljük meg. Mindehhez járul a köztudatban általánosan elfogadott igazság, hogy az emberiség története a 6000 esztendőn messze túlterjed. Sok ezer és ezer esztendő a múltból és vége mérhetetlen folytatása a jövőben az emberiség története. A keresztyénség annak a hatalmas folyamnak csak egy kicsi hulláma. Mindezek a körülmények kérdésessé teszik a történetinek értékét hitünkre, problémává hitünknek a történetire való vonatkozását. Az ember a jelenből akarja azokat a tényezőket bírni, amelyek biztossá teszik őt az Istenről, az örökkévalóságról. Van-e akkor és micsoda jelentősége a történetinek a múlt hagyományainak hitünkre, vallásos gondolkodásunkra? A történetinek értékét hitünk számára semminek állítani annyit jelentene, mint a régi rationalismus álláspontját foglalni el, amely a vallás igazságait az értelemszerű, tudományos bizonyíték alá helyezte Akkor a történetinek értéke semmire van redukálva úgy, mint a természettudományban, vagy a mathematikában, hol az igazságoknak csak az értelems * ' »iasra van szükségük. Vallásos igazságok azonban olyan igazságok, amelyek lelki világunk szükséges alkotórészét alkotják, ame-
