Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-01-18 / 3. szám
1913. január 18. Evangélikus Lap. 3. sz. 3. oldal nek mindegyike a vallásos kedély fölizgatására, foglalkoztatására szolgál, amely nagy hang- és szinegyvelegben azonban elhomályosul, elvész magának az istenségnek alakja, addig a protestantizmus már bölcsőjében az Isten igéjének hirdetését tette kultuszának középpontjává, amely igehirdetésnek célja nem lehet más, mint az Istenségnek minél tökéletesebb megismerése, vagyis egy olyan harmonikus élet és világnézet megteremtése, melyben ég és föld képzete, az Isten és az ember fogalma, a Teremtő és a teremtett képe, harmonikusan olvad egybe s amely világnézetben az ember megtalálja célját, rendeltetését, szivének békéjét, a gondolatok összhangját s az Isten képet önmagában mindinkább magasabbra emelheti. Ez volt istentiszteletünk központjának, az igehirdetésnek, vagyis egyházi beszédeinknek célja a múltban s nem lehet más a célja a jövőben sem. Ám eme magasztos céllal szemben azt tapasztaljuk, hogy egyházi beszédeink tónusa, szelleme még ma is a letűnt századok képét tükrözteti vissza az akkori kor ereje, izzó lüktetése és lelkesedése nélkül. Az idő kereke forog föltartóztathatlanul, századok tűnnek el fölöttünk s a századok forgatagában meiész akarásé s mélyen gondolkozó lángelmék beleszántanak a rég múlt idők méhébe, s az eke mélyen járó vasa új. nagy igazságokat, eddig nem gondolt tételeket vet föl- színre, melyek mind, mind feleletet adnak egy egy kérdőjelre, amelyek addig lelkünk falára voltak fölirva. S ezen újonnan fölszinre hozott igazságok mindannyija formálja, idomítja, átalakítja, stilizálja, szóval tökéletesbiti világnézetünket is, amely, világnézetünknek természetesen más újabb hangokat is kellene adni, mint amilyen hangon szólottunk annak előtte. Ám mig jár, zümmög, csattog és diadalmasan előre törtet a hangos élet, mi bevonulva sáncainkba, nem akarjuk érezni az idők szelét, nem a vajúdó élet lüktetését, nem akarjuk acceptálni a legtisztább igazságokat s ha hetenként egyszer föl megyünk is arra a szószékre, vagy ha az élet zajában a privát életben hallatjuk is szavunkat, úgy beszélünk, oly kenetes tónusban s oly rég múlt szellemben, mintha csak hosszú, nehéz álomból keltettek volna föl bennünket, mintha csak századokat aludtunk volna keresztül, hogy a mai kulturéhes nemzedéknek úgy tetszik, mintha csak a múlt századok prédikátorainak gramofonizált beszédeit hallgatná. Mintha csak a XVI. sz. kultúráját akarnók átplán tálni a XX. század televényes földjébe. — És mélyen tisztelt értekezlet, ép ebben látom én a protestáns szellem stagnálását, zátonyra jutását, mely veszéllyel fenyegeti a protestantizmus jövőjét is. — Hiszen reneszánsz és Protestantismus ikertestvérek voltak a múltban s az új kor reneszánszának és a jövő protestantizmusának is ikertestvéreknek kellene lenni a jövőben. De sajnos, úgy tetszik, hogy most nem együtt születtek, nem is járnak karöltve, gondolatuk, szavuk, kifejezésük nem tplál összhangra, egymást nivelláló megértésre. S ez különösen kifejezésre jut egyházi beszédeink tónusában és szellemében. — Hiszen egy protestáns lelkésznek mindenkor egy bizonyos világnézetet, életfölfogást kell képviselnie. És a zúgó, zakatoló, diadalmas élettel szemben ott állunk mi a magunk szük- körfi és sok tekintetben naiv, hogy ne mondjam hazug világnézetünkkel, mintha bizony a természettudomány feltüntetett igazságaihoz s az újkori, előrehaladott theolo- giai tudomány vívmányaihoz nekünk semmi közünk nem volna. Pedig ezeket kellene nekünk hitünk kohóján egybeolvasztani s eme egybeforrás, ölelkezés eredményeit, mint új életigazságokat alkalmazni magára az életre. (Folyt, köv.) A jogakadémiák jövője. Irta: dr. Flórián Károly eperjesi jogakadémiai tanár. Már több Ízben volt alkalmunk kifejteni azt a véleményünket, hogy az új egyetemek létesítése az életképes jogakadémiák jövőjét egyáltalában nem fenyegeti, mert a jövő nem hozhat mást, mint ezeknek a főiskoláknak további kiépítését és majdan egyetemi karokká leendő kifejlesztését. Most azért térünk ismét vissza erre a kérdésre mert olyan újabb tények merültek fel, amelyek eddigi véleményünket mindenben támogatják. Ilyen újabb tény az, hogy a Felsőoktatásügyi Egyesület által 1912. május 3—7 napjain a debreceni és a pozsonyi egyetemről szóló törvényjavaslat megvitatása tárgyában rendezett „enquéte“ en melynek tárgyalásait most tették közzé* legkiválóbb egyetemi professzoraink az életképes jogakadémiaik kifejlesztése mellett foglaltak állást. Az enquéte jelentőségét növeli az, hogy azon a vallás- és közoktatásügyi miniszter is képviseltette magát és egyik képviselője, Gopcsa László miniszteri tanácsos hasonló értelemben szólalt fel. A következőkben a fölszólalók beszédjeinek ide vágó részét szószerint közöljük. Grosz Emil udv. tanácsos, egyetemi ny. r. tanár, a tárgyalás egyik előadója: „Hogy a pozsonyi kir. jogakadémia megszüntetését a törvény mondja ki vagy más faktor, az lényegében mindegy; de nem hallgathatom el azon meggyőződésemet, hogy az egyetem alapítással tulajdonképpen karöltve, sőt egyidejűleg kellett volna az elgyengült, életképtelen, satnyább jogakadémiák megszüntetéséről és az életképesek megerősítéséről is gondoskodni.“ Magyary Géza egyetemi ny. r. tanár, előadó: „Az új egyetemek felállítása kihatással lesz a jogakadémiákra is. A nagyváradi jogakadémia létezését pl. a debreceni egyetem felállítása a legközelebbről érinti. — Én * „A debreceni ós pozsonyi egyetemről szóló törvény“. Szakvélemények. Budapest. Franklin Társ. 1912.
