Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1913-06-14 / 24. szám

2. oldal.

1913. junius 14.

Evangélikus Lap. 24. sz.

Ha a minisztérium ezt megtagadná, akkor gondolkozhatik az egyetemes gyűlés afelett, vájjon nem-e ad-e utasítást a lelkészeknek a kivonatok kiadásának megtagadására?

Sztefilo Kornél

egyetemes ügyész.

Evang. tanügyi lapunk sorsa.

Egyetlen speciális tanügyi lapunk, az „Evangélikus Népiskola“ a jelen évvel immár XXV-ik évfolyamába lépett.

Azt azonban, hogy lépett, csak szellemi tekintetben mondhatjuk. E tekintetben csakugyan lépett, sőt mondhatni érdemteljesen, büszkén léphetett ezen évfolyamába Mert ha kissé visszatekintünk, majdnem negyed- százados múltjára, lehetetlen tőle megvonnunk elismerésünk koszorúját. Evang. egyházunkban tán nem fog találkozni egyetlen ember sem, ki ne méltányolná szíve egész melegével ennek a lapnak érdemeit, evang. tanügyünk körül évről-évre kifejtett odaadó buzgalmát, kitartó, ernyedetlen áldásos működését. Tán egy lélek sem fog találkozni, ki el nem ismerné, hogy e lap azon feladatnak, melyet maga elé tűzött, egészen idáig derekasan megfelelt s hogy az egyházi tanügyünk fejlesztése, előmozdítása körül szinte nélkülözhetlen tényező. És ha ez a lap a jövő évben jubilálni fog, azt valóban érdemeire való tekintettel, felemelt fővel, az önérzet bizonyos büszkeségével tehetné is, ha nem volna dicséretes iránya a rejtőzni kívánó igénytelenség és publiká- nusi szerénység.

Anyagi tekintetben azonban egészen másként áll a dolog. Itt bizony épen nem lehet mondani, hogy lépett, hanem biz’ az csak sántikált. Mert mi tagadás benne, be kell vallanunk, hogy ez az egyetlen egyházi tanügyi lapunk is évről-évre, egész pályafutásán, folyton a deficitek kemény szirtjei között vergődött és főként csak abból az áldozatkészségből állhatott fenn, melyet a lapnak érdemes szerkesztője, nem kiméivé nagy elfoglaltsága mellett is sem munkát, sem fáradságot, evangéliumi tanügyünk oltárára titkon és önzetlenül letett. Jól tudta ő a lap megindításakor, hogy az szerény és szegény emberek közt göröngyös utakon fog járni s hogy a nemzet ezen napszámosai szegényes anyagi helyzetük mellett alig képesek a lap életfentartásához szüksé- séges anyagi eszközöket megadni s hogy ez neki bizonyára még anyagi áldozatokba is fog kerülni, mégsem riadt vissza, mert előtte csakis egyházi tanügyünk felvirágoztatásának előmozdítása lebegett, mintegy szent jel, melynek nevében nem lehet helye a kishitűségnek, a megállásnak, mint amelyben okvetlen győzni kell. Tehát az Úr nevében, az Úrban bízva bocsájtotta útjára e kis lapot, azon óhajjal: menj és teremj jó gyümölcsöket l

De meg egy kis halvány reménység is volt mellette: hátha mégis, anyagi áldozat nélkül is meg fogja állani a helyét és biztosítani tudja existenciáját. Ez utóbbi azonban az evang. tanítói kar mostoha viszonyai miatt, sajnos, nem úgy lett. Évről-évre meg kellett hozni az anyagi áldozatot is, úgy, hogy ez most már együttvéve igen tekintélyes summát képvisel s tán már ezrekre rúg.

Most azonban, hogy az egyházak állami segélyben részesülnek s a befolyó iskolai beiratási díjak az iskolai könyvtárak gyarapítására szolgálnak, e hézagpótló tanügyi lapunk munkásai a folytonos deficit megszüntetése s a lapunk felvirágoztatása céljából, minthogy az evang. tanítók mostoha anyagi viszonyok miatt erre nem képesek, azon kéréssel fordultak az evang. egyetemes gyűléshez, miként a fentiekre való tekintettel, kegyeskednék elrendelni, hogy ez a szaklap az iskolafentartó gyülekezetek által az iskolai, illetve tanítói könyvtár részére évenként kötelezőleg megrendeltessék. Ezt a gyülekezetek annyival inkább megtehetik, mert ez rájuk nézve külön megterheltetéssel nem jár.

Részemről azt hiszem, hogy ez a közérdeket szolgáló óhajtás a legnagyobb méltánylást érdemli olyany- nyira, hogy ennek teljesítéséhez még csak szó sem férhet s hogy erre hézagpótló szaklapunk a lefolyt hosszú idő alatt elég bőven s leghathatósabban rászolgált, minthogy ezzel itt egyben a tanügy előmozdítása s felvirágoztatásáról van szó s igy az legfőbb egyházi érdek, melyet istápolni az egyházegyetemnek egyik legfőbb feladata.

És mégis mi történt?

Az, hogy az egyetemes gyűlés a tanítóságnak ezt az óhaját nem tette magáévá, hanem ehelyett elégségesnek tartotta azon határozatot, hogy a lap járatását az egyházközségeknek majd ajánlani fogja.

Kétségkívül ez is valami. És a tanítói kar az egyházegyetemnek ezért is köszönettel tartozik, azonban ezt elégségesnek semmi esetre nem tarthatja. Mert anélkül, hogy a határozat súlyából csak a legcsekélyebbet is levonni óhajtanék, eléggé ismeretes előttünk, miként az ily ajánlatoknak milyen szokott á sorsa lenni. A cultus- miniszteriumtól a tanfelügyelőségek utján szintén szoktak ilyenforma ajánlatok az iskolafentartókhoz érkezni, de sok évi tapasztalatom szerint azok bizony legtöbb- nyire csak olyanok, mint elhangzó szó a pusztában. Véleményem szerint tehát ennek az ajánlatnak sem lesz több foganatja, melynek előjelei már is mutatkoznak.

Hogy az egyetemes gyűlés minő indokokból hozta ezt a lagymatag, közvetítő határozatot, arról nincs tudomásom. Kénytelen vagyok tehát itt a találgatás terére lépni. Tán azon hiedelemben volt, hogy a kötelező határozathozatal által csupán a szerkesztő-kiadó malmára hajtaná a vizet s utóbb az ebből még tán meg is gazdagodnék ? Ez iránt bárki is teljesen nyugodt lehet egy oly férfiúval szemben, ki majdnem negyed századon keresztül évenkint tetemes áldozatot hozott saját meg-