Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-01-18 / 3. szám
íl. oldaí. Evangélikus Lap. 3. sz. 1913. január 13 a lélek csápjaival csak tapogat ama ködérzések tömkelegében, amelyek elméjére nehezülnek. S így áll meg az az örök történelmi igazság, mit évezredek tanúsága tett azzá, hogy a nagy tömeg mindig csak bizonytalan mozgásokat, valami belső nyugtalanságot sejtető hullámveréseket mutat, a világosság fáklyáját azonban mindenkor azok a lángragyult szívek és felgyűlt agyak lobogtatják, akik a kornak, a nagy tömegnek vajúdásait, közszükségleteit, ködbe burkolt vágyait, törekvéseit, érzéseit, imáit önnön magukban átélték és kifejezésre juttatták. Vannak ugyan eszmék, érzések s ezeken alapuló életigazságok, melyek az egyesek lelkében előbb alakultak ki s követelték létjogosultságukat, mint mikor már általános fogadtatásra találtak volna, de az is régi igazság, hogy a fejlődés minden lépéséért meg kell robotolni, mert minden, ami új: idegenszerü s minden ami idegenszerü : kiváltja a régiek ellenállását. S midőn agyunk már megőrölt egy-egy gondolatot s azt úgy magunkra, mint embertársainkra nézve életszükségletnek tartjuk, mintha égi kezek tapsolnának bensőnkben, valahányszor azzal a gondolattal találkozunk az életben mások által is vallva és képviselve. Hitünkben, meggyőződésünk igazában megizmosodva ül ki arcunkra ilyenkor az öröm, a lelkesedés, mint mikor messze idegenben, embersíirűs gigászi vadonban, véletlenül egy egy honfitársunkra vagy lelkűnkből lel- kedzett jó barátunkra akadunk. De hogy messze ne kalandozzak, sietek kijejen- teni, hogy vallásos életünk mezején kutatva, vizsgálva az egyes életjelenségeket, ilyen új igények támadtak lelkemben egyházi beszédeinkkel szemben. Hogy pedig ezek az igények részben már ott vibrálnak a hívek lelkében, mint vajúdó gondolat, részben pedig már életre kelve, mint közszükséglet nyugtalanítják az egyeseket, annak bizonyságául hivatkozhatom azokra a közönyös, minden érdeklődést nélkülöző, unott arcú, vagy álomba merült templomlátogatókra, akik a vasárnapi istentisztelet megszokott hallgatói. — Ennek a szomorú jelenségnek adott kifejezést két évvel ezelőtt egyetemes egyházunk nagyszivű és mélygondolkozásu felügyelője: báró Prónay Dezső, aki egy theol. tanári vizsga alkalmából bizalmas körben, a magyar theol. tudomány hivatalos képviselői előtt meddő egyházi beszédeinkről szólva lelki nyugtalanságot eláruló hangsúllyal tette föl a kérdést: miért nincs nekünk részünk modern szónoklatokban, miért nincs nekünk egy-egy Prohász- kánk, aki ki tudná elégíteni a mai kor gyermekét ? Mert, folytatta tovább, amily vágyódással lépjük át a templomok köszöbét, legtöbbnyire ép oly nagy ür támad szívünkben az elhangzott prédikáció után. Próbáljuk kielégíteni a fölajzott vágyakat és a distingvált igényeket, hangzott föl apostoli budító szózata. A lelkem ákkor tapsolt, ujjongott oly előkelő helyről helyeslett, ám akkor még csak titkon rejtegetett igazában; de ez a helyeslés is csak hozzájárult ahhoz, hogy még szentebb meggyőződéssel valljam, hogy prédikációink tónusa és szelleme nem elégíti ki a mai kor gyermekét. Izzó meleg, lüktető szellemi és társadalmi életet élünk. Lázas nyugtalanság dobogtatja meg az emberi sziveket s izzó akarás és célratörés hevíti a lelkeket. Soha az Isten-képet még magán az ember annyira megvalósítani nem akarta, mint épen napjainkban. Vannak ugyan olyan tünetek is, fekete vonalakkal körülírt jelenségek, amelyek azt látszanak bizonyítani, mintha az istenség gondolatától, fogalmától magunkat emancipálni akarnók, ám egészséges fölfogással azt sem szabad másnak venni, mint ama isteni szikra, vagy mondjuk így: ama fejlődést előidéző isteni gondolat vadhajtásának, amelyet Isten az ember leikébe oltott s amely gondolat az embert a lét és nem lét örök nagy titkainak kutatására készti. Ám, hogy azok a vadhajtások, a maguk elhelyezésében a gondolkozás, a teremtő emberi lélek gyümölcsös fáján hatalmas ággá ne nőjjék ki magukat, e tekintetben nivelláló erő, nivelláló hatalom képen szerepet vállalhat, s kell is hogy szerepet vállaljon: a vallás a maga megtisztult nézeteivel, igazságaival s eme benső igazságoknak megfelelő tisztult formáival. Próbáljatok meg mindeneket s ami jó, azt megtartsátok, volt a protestantismusnak egyik sarkalatos elve a múltban s kell, hogy irányító, világító gondolat legyen az a jelenben és a jövőben is. Ev. protestáns anyaegyházunk a szellem s a lelki- ismeretbeli szabadság ujraébredésének nagy, sugaras korszakában lerázott magáról mindent, amirőlaz akkori kor fogalmaihoz mérten azt gondolta, hogy a szellem szabad megnyilatkozására bénítólag hat s az egy, örök istenség kultuszából is eltávolított mindent, ami sallang és külső cifraság volt, ami alkalmas volt arra, hogy az istenség helyett magára vonja a hívő lélek figyelmét. Hiszen tudjuk, érezzük mindannyian, hogy az Istenség örök titok, csak titkos sejtelem az emberi lélekre. Dacára az isteni kijeletéseknek, miknek nyomára akadunk a lepke hímes szárnyában, a madár énekében, az acélos búzát meghozó föld termő erejében s nyomára akadunk onnönmagunkban, mikor halljuk annak az isteni gondolatnak a hangját, mely bennünk él s amely egyre intézi hozzánk buzdító szavát: excelsior, excelsior! — S mégis úgy érezzük, hogy az az örök Istenség angyal kezekkel napsugarakból szőtt hálóval veszi körül magát, hogy szemünk az ő titkainak mélységébe bele ne tekinthessen, csak a lélek szárnyaival emelkedhessünk föl hozzá. S míg a katholicismus mindig azon volt, hogy azt az örök nagy titkot földi homállyal is körülvegye, a Protestantismus hivatása nem lehet más, minthogy a csillagtábor ezrein kerésztül minél intenzivebben bírhassa Istenét. S míg a katholicismusnál találkozunk a kultuszban zengő kürtök és harsonák trombitájával, tömjénfüsttél, misztikus szertartásokkal és sok más külsőséggel, melyek
