Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-05-24 / 21. szám
2. oldal. 1913. május 24. Evangélikus Lap. 21. sz. A külsővathí sérelem. Irta: Mohácsy Lajos. I. Abba már beletörődtünk, hogy ebben a szép, Mária-lobogós országban nekünk protestánsoknak, de különösképen nekünk evangélikusoknak a méltányos elbánásból lehetőleg minél kisebb osztályrész jut. Politikai hatóságaink, a közigazgatás és a végrehajtó-hatalom faktorai hozzászoktattak bennünket ahhoz, hogy azon eseteknél, amelyeknél a tételes törvény nem körvona- lozza a legszigorúbban és minden félremagyarázást kizáró módon a mi jogainkat, hanem ahol a méltányossági tekinteteknek, a józan belátásnak kellene igazságot szolgáltatni — hogy ilyenkor rendesen mi húzzuk a kurtábbat. Ebbe kénytelen-kelletlen beletörődtünk már. Ezért aztán, ha midőn az ilyen méltatlan eljárás felett támadott keserű panasz szava hangzik felénk majd innen, majd onnan, — nem is igen okoz közöttünk valami különösebb lelki emóciót. Hiszen az ember nemcsak a botütést, de kellő adagolás mellett — mondják — még a mérget is megszokja. Megszoktuk hát mi protestánsok is, hogy Mária-országában rajtunk keresztül- kasul járhat mindenki. Csendes megadással tűrjük helyzetünket — legfeljebb panaszkodni, jajveszékelni ha tudunk, de, hogy valami erélyesebb, energikusabb lépésre tudnánk magunkat elszánni, hogy jogaink, érdekeink megvédésében valami nagyobbszerű elhatározásra jutnánk — erre még példa nem volt. Innen van aztán, hogy a reakció lovagjai, a kleri- kalizmus kreatúrái és vak eszközei újabban már sok TÁRCA. Feuerbach és a modern atheizmus. Napjaink vallásos harcainak speciális vonása, hogy nem az Isten mivoltáról, avagy az ő tiszteletének mikéntjéről folyik a fővita, hanem magáról az Isten létéről, realitásáról. Igaz, hogy vitatkoznak meglehetős hevességgel a vallás lényegéről, annak misztikus és történeti elemeiről, az egész vallásosság gyökeres reformjáról is, de a legádázabb küzdelem mégis az említettünk kérdés körül áll, itt csapnak össze leghevesebben a tudomány és vallás hívéig A modern tudomány, mint tudjuk, a tiszta „valóság“ tudománya akar lenni, a valóság neki pedig a természet, az érzékekkel felfogható világ; az ember is csak egy darab természet, legideálisabb gondolatai és törekvései is csak földi rendeltetésének formái és természeti meghatározottságától vannak föltételezve. Ennek a naturalisztikus világfelfogásnak a keretében nincsen helye Istennek, legjobb esetben még a természettel azonosítják, de rendszerint ezzel sem érik be, hanem nagy hangon hirdetik az „Isten halálát“. A olyant is megengednek maguknak velünk szemben — amire a múltban még csak gondolni sem mertek. Érzelmeiknek ellenünk való kitörésénél, ellenszenvüknek, gyűlöletüknek megnyilatkozásánál, a sordinónak csillapító, tompító hatásával volt reájuk eddig: a tételes törvény. Menedékünk, oltalmunk, védelmezőnk, paizsunk eddig: a tételes törvény volt. A tételes törvény ellen eddig — legalább nyíltan — még a reakció satellesei sem mertek tenni. Ma már azonban: a tételes törvényt sem tisztelik. Félrelökik. Elcsavarják, félremagyarázzák a szerint, amint a klerikalizmus érdeke parancsolja. Jog, törvény, igazság ő előttük Hekuba! A tételes törvény ő előttük csak addig szent és kötelező, amig az ő érdekeiket védi. De nyomban félrelökik, elferdítik, másként értelmezik, mihelyt arról van szó, hogy e törvény nekünk protestánsoknak nyújt oltalmat, biztosít jogokat s védelmezi érdekeinket. Teljesen átérzem e cikkem jelentőségét. Tudatában vagyok annak, hogy kijelentéseim, állításaim micsoda következményeket vonhatnak maguk után. De kijelentéseimért bárki előtt helyt állok, állításaim igazságát kész vagyok bizonyítani. Akarom, hogy a protestáns közvélemény a maga leplezetlen valóságában, tisztán lássa a helyzetnek kétségbe ejtő fonákságait. Akarom, hogy a magyarországi evang. egyház legfőbb önkormányzati testületének képviseleti és kormányzó hatósága: az egyetemes közgyűlés, sőt a protestáns közös bizottság is foglalkozzék e kétségbeejtően szomorú esettel. Sőt kijelentem azt is, modern naturalizmus tehát legtöbbször atheizmus, m. p. olyan atheizmus, mely sajátságos fanatizmussal és in- toleranciával párosul. Hívei valósággal dühöngenek azok ellen, akik a régi hit talaján megmaradnak és nagyot ütve tudományos apparátusukra, megkövetelik, hogy mindenki térdet, fejet hajtson tudományos tantételeik előtt, sőt egyenesen becsmérelik, önző indítékokkal vádolják azt, aki ezt megtenni nem hajlandó. Bizony, ha rajtuk állana, egy tollvonással eltörölnék mindazt, ami az általok annyira perhorreszkált vallással összefügg, mert hiszen szerintök „a vallás olyan, mint az alkohol: „gyilkol, butít, aljasít.“ Ezen destruktiv racionalizmus azonban éppen nem új jelenség, a kulturtörténelem több hasonló korszakot ismer és följegyezte azt is, hogy az ilyenek után mindig a vallásos érzés megújhodása állott be. Ha tehát nem új ez az atheisztikus törekvés, nem újak az érvelései sem, csak tudományosabb színezetűnek tetszik a már Demokritos, Lucretius Carus, Lamettrie, Holbach stb. által használt fegyverzet. A mai materialisták előszeretettel Nietzschére hivatkoznak, de úgyszólván valamennyi érvök együttesen megtalálható Feuerbach vallásfilozófiájában, akinél fáradhatatlanabb, inkarnáltabb atheistát alig ismer az emberi gondolkodás történelme.
