Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1912-02-24 / 8. szám

6. oldal

Evangélikus Lap 8. sz.

1912. február 24.

ták vagyunk. A világtól való megváltás nem a tétlen s rószvétlen bámulásban, nem a világtól való elvonulásban rejlik, de erős munkakedvben épiteni itt embertársaink s a mi számunkra az Isten országát, munkálkodni a boldogságunkon. Az aszketiz- mus nem keresztény elv. A szociális törekvések s a világi örömökben s munkában való részvétel éppen azért távolról sem keresztényei!enes. Krisztusban pedig sokat bírunk, fenséges személyét, átérzett tanait s istenes életmódját zsinórmértékül és követésre méltónak tekinthetjük mindig. A biblia könyvei vallásunkra nézve nagy értékkel bírnak; az új testamentumból kiáradó evangéliumi fenség s erkölcs- tani elvek megmaradnak ilyenekké akkor is, ha szerzői ismeretlenek is és más világképet vallottak, mint amelyet korunk vall. Ha tudjuk is, hogy Jézust nem kísérelhette meg az ördög, a kisértéssel szemben az ellentállás fenséges példája lesz az elbeszélés továbbra is. Jézusnak pedig biztosan voltak pillanatai, amikor a belsőnkben élő kisértő szólt hozzá. A keresztény felfogás szemben áll a pantheizmussal is, A pantheizmus ellene van a személyes Isten fogalmának. Ernst Haeckel, a „Welträtsel“ című művében azzal vádolja a modern theologusokat, hogy Istenfogalmuk a pantheizmus felé közeledik. Nos: Haeckel itt sajnos, téved. Nem. Úgy a modern liberális, mint pozitív theologiát mély vallásosság jellemzi, távol azoktól a felületességektől, amelyek a ^rímss-féle kritikákat és a monizmust jellemzik. Nekünk szükségünk van személyes, sorsunkkal törődő és sorsunkba befolyó Istenre, akihez imával közeledünk. Az Isten — ismételve mondjuk — a mi szerető atyánk. A pantheizmus az Istenfogalomhoz a logikai törvények, a filozófia útján vélt jutni. A vallás azonban nem logika, nem tan. Istenhez nem vezethetnek az úgynevezett Istenbizonyitékok. Aki Istent az ő lelki küzdelmeiben nem találta meg, nem fogja őt az Istenbizonyitékok utján megtalálni. Hanem érezzük, hogy van, érezzük amidőn bánat dúlja lelkünket s imára nyílnak ajkaink.

De a bűn léte és a szenvedés, a sok szerencsétlenség és csapás nem nyíltan mondják-e, hogy nincs Isten? Nem. Sőt. A szenvedés, a sorscsapások vezetnek az Istenhez. Ilyenkor érvényesül a vallás igazi mivoltában, ekkor érvényesül, mint vigasztaló erő. A szenvedés nemesíti a lelket. A bánat részvétet szül mások szenvedései iránt s az Isten akaratába való megadás a legszebb erény. És a bűn? A bűnnek tudata alázza meg lelkünket Isten előtt. A szív tisztasága és a nemes élet utáni törekvés, a rossz tudata s a képesség elkerülni a rosszat meglehet bennünk akkor is, ha az akaratnak öröklések s viszonyok révén való determinizmusát valljuk. S itt igazán Jézus a mintaképünk. Élet a Jézusban legyen földi létünk célja.

Jézus személyessége s a kereszténység lényege felől még egy század sem elmélkedett annyit, mint a XIX. és XX. század, azért mondja Weinel is, hogy az a legvallásosabb század. Soroljuk csak fel a legkiválóbb tudósokat, akik Jézust velünk megértetni igyekeztek. Strauss Dávid, az evangélium lényegét mithológiai elemeitől szabadította meg, sajnos azonban, hogy teljesen az atheizmus felé hajlott. Renan törekvéseivel Jézust, mint embert, rajzolja, Feuerbach, anthropologiai alapon fogta fel a vallást. Az ember, szerinte, saját képére teremtette az Istent. A nagy Haase, jénai tanár, Jézust ugyancsak mint embert rajzolta meg. Hartmann bírálva a kereszténységet, arra a következtetésre jut, hogy a biblia- és dogmakritika fogja okozni a keresztény vallás végfeloszlását.

Harnack, Weinel, Lucken, Braasch a liberális theologiai hívei, mindenekelőtt a kereszténység s Jézus felléptének lényegét kutatják. Bruno Baur és Kalthoff a történelmi materializmus, módszerével a kereszténység keletkezését gazdasági alapon magyarázzák, szerintük Krisztus nem történeti személy. Tolstoj és Schmitt Jenő ismét az idealanarkia evangéliumát látják Krisztusban. Schmitt mondja, hogy az egyén szabad s az isteni öntudat bennünk él. Ez a Krisztus-eszme. Az Isten országa mibennünk van, amint a biblia mondja. Komjáthy Jenő, nagy költőnk, is ilyen értelemben vallotta a keresztyénséget. E sokféle vélemény csak egyet bizonyít: a keresz- tyénség nemhogy túlélt, korát múlt jelenség volna, hanem az élő erő, amely a szellemet mozgató hatalmát épp napjainkban mutatja.

A bölcselők között Nietzsche volt az, aki kötelességének tartotta leszámolni a keresztyénséggel is. És minő rettenetes szavak ezek: „Elitélem a keresztyénséget s valamennyi vád között a legborzasztóbb vádat emelem a keresztyén egyház ellen, amit valaha vádló csak ajkára vett. Előttem a legnagyobb minden elképzelhető romlottságok között. Romlottságával semmit sem hagyott érintetlenül, minden igazságból hazugságot kovácsolt, minden nemeslelkűség- ből aljasságot . . . Ezt az örök vádat pedig felirom minden falra, ahol csak fal létezik ... A keresztyénséget az emberi nem hallhatatlan szégyenfoltjának nevezem . . .“ Nos, de mindez csak azt bizonyítja, hogy Nietzsche sem Jézus szelíd egyéniségét, sem a keresztyén eszme nagy jelentőségét nem értette meg, hanem a középkori katholicizmust az ő eretneküldözésével s ugyancsak a középkori papság aljasságait tartotta a keresztyén vallásnak. A vallás és bölcsészet viszonyára nézve pedig megjegyezhetjük, hogy más-más tér mind a kettő. Igaz a vallásnak világnézeti elemeit a bölcsészet nyújtja, azonban amíg a vallás lényege az érzés, addig a bölcsészet logikai törvényekkel alapítja meg világfelfogását a