Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-01-20 / 3. szám
1912. január 20. 7 kodását és tiszteletét maguknak kivívni, a gondjukra bízott gyülekezetek szellemi és anyagi haladását biztosítani és egyházunk tekintélyét kifelé is öregbíteni. A protestantizmus, amely sem a gondolat, sem az érzelem, sem a tudomány, sem a kutatás szabadságára béklyókat nem rak, senkitől és igy a lelkészektől sem vonja meg azt a jogot, hogy a társadalmat érintő szooiális, kulturális és politikai kérdésekben egyéni meggyőződésük szerint állást foglalhassanak. Azt azonban lelkészeinktől joggal elvárhatjuk, hozy állásfoglalásuk olyan formát ne öltsön, amely a papi állás méltóságával és tekintélyével össze nem fér és szigorúan őrködjenek afölött, hogy az egyházba a politika zavaros hullámai soha be no csaphassanak. Volt idő, amikor egyházi tanácskozásainkat szenvedélyes nemzetiségi viták nem éppen épületes módon telték zajosakká. Hála Istennek az újabb időben, a nemzetiségi kérdéseknek ilyen módon való előtérbetolása megszűnt; de sajnos, nem mondható megszűntnek az a tény, hogy a nemzetiségi propaganda, ha nem is nyíltan, de folyton működik s nem egyszer az autonómia köpenyébe burkolózva igyekszik eszmeinek tért hódítani. Tudom ugyan, hogy a protestantizmusnak egyik sarkalatos alapelve, Isten igéjének a nép nyelvén való hirdetése és nem is volna semmi kifogásom, ha ez a propaganda csupán arra szorítkoznék, hogy nem magyarajkú hitsorsosainkban a saját anyanyelvükhöz való ragaszkodást és szeretőiét ébren tartsa, mert ezt mindenki saját egyéni jogának tartom; de a leghatározottabban kárhoztatnom kell, ha ezt a célt úgy akarják elérni, hogy egyúttal a magyar nyelvet gúny tárgyává teszik és egyáltalában a magyarság elleni gyűlöletet táplálják és szítják. Qondolja jól meg mindenki, hogy a nemzeti életet nemzeti nyelv nélkül elképzelni is loheietlen, aki pedig a magyar nemzet tagja, annak nyelvét gúny tárgyává tenni hálátlanság és bűn. S aki a magyar nyelvért nem lelkesül, az a nemzetnek sem tud áldozatot hozni. De nem foglalkozom tovább e kérdéssel, annál kevésbbó, mert egyrészt tudtommal csak szórványosan fordulnak elő hasonló esetek, másrészt nem szeretném, ha én magam lennék okozója annak, hogy a nemzetiségi viták zsilipjei újból megnyíljanak. De kérve kérem nem magyar nemzetiséglakta vidéken működő összes papjainkat, hogy híveiket az evangélikus hit tanaiba bevezetve, az anyanyelvükhöz való ragaszkodásnak ápolása mellett, őket a magyar haza és a magyar nemzet szeretetére és tiszteletére, valamint a magyar nyelv megbecsülésére is oktassák, a magyar honfitársakkal való jó egyetértésre intsék és velük megértessék, hogy ő reájuk is szól halhatatlan költőnk szép szózata: „Hazádnak rendületlenül, légy hive ó magyar! bölcsőd az s majdan sírod is, mely éltet és eltakar!“ * Egyházunknak egyik legnagyobb baja és inléz- ményeink nagyobb mérvű fejlesztésének akadálya, az anyagi erők hiánya. Erezzük, hogy itt is, ott is, tenui és segíteni kellene, mert kellő támogatás nélkül a legszebb és legáldasosabb célokat szolgáló intézményeink nem képesek feladatuknak úgy megfelelni, amint azt a kézzel fogható és szemmel látható szükség követelné. Nincsen pénzünk, hogy lelkészeink, tanítóink fizetését felemelhessük, nincsen pénzünk szegény egyházaink támogatására, templomok és iskolák épiiésére, nem tudjuk fejleszteni az oly nagy fontossággal bíró missziói ügyet, nem vagyunk képesek humanitárius intézmények által a mindenünnen megnyilatkozó és segélyért esdő nyomorúságon segíteni. Ezidőszerint is a könyörületesség szolgálatában álló azokat az intézeteket, amelyeket felekezeti jellegük folytán, egyházunk intézeteinek tekinthetjük, csak úgy és akkor prosperálnak, ha élükön lelkes férfiak vagy nők állanak, akik teljes odaadással és fáradhatlan buzgósággal munkálkodnak a nemes célok érdekében. Az egyház mint olyan, szegénységénél fogva, többet mint erkölcsi támogatást az intézeteknek nem nyújthat. Éppen ezért szükségesnek tartom, hogy minden erővel, céltudatos és körültekintő előrelátással igyekezzünk egyházunk pénzügyeit, az összes fokokon rendezni és tőkegyűjtéssel megszilárdítani, ami úgy volna elérhető, ha az évi jövedelemnek egy bizonyos hányada következetesen tőkésittetnók. Igaz, hogy ez a jelen nemzedékre nézve az utódok érdekében hozott nagy áldozatot és önmegtagadást jelent, de ha képesek vagyunk rá, hogy ezt a nagy áldozatot meghozzuk, úgy azt avval a felemelő tudattal fogjuk tehetni, hogy vele egy szebb és jobb jövőnek egyengettük útjait. Zsinati törvényeink ez idő szerint e részben nem intézkednek, a zsinati albizottság javaslatában sem találtam erre vonatkozó módosító rendelkezést és ezért nem fogom elmulasztani ezt a kérdést a zsinati nagybizottságban szóvá tenni és tehetségemhez képest megvalósításáért síkra szállni, mert kézzel fogható eredményt csak úgy várhatunk, ha a tőkegyűjtés és tartalékba helyezés törvényileg kötelezőnek mondatik ki. * Mélyen tisztelt Egyházkerületi Közgyűlés! az imént előadottakban vázoltam álláspontomat az egyházunkat legközelebb érintő kérdésekkel szemben. Felügyelői kötelességeimet megszabják egyrészt
