Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-01-20 / 3. szám
5 1912. január 20. az egyházi közigazgatásra károsan kiható csökkenését vonja maga után. Azokról a számtalan sérelmekről, amelyek egy- házhiveink panaszának állandó tárgyát képezik, nem akarok részletesen szólni. Ezeknek megszüntetése nem áll a mi hatalmunkban, de a felekezetek közötti béke megóvása céljából ez irányban törvényhozási- lag feltétlenül intézkedni szükséges. Ezért nem szabad e sérelmek felett egyszerűen napirendre térnünk, hanem kötelességünk az orvoslást állhatatosan és folytonosan mindaddig sürgetnünk, amig e bajok csirájukban kipusztitva nem lesznek. Az evangélium tanítását követjük, mikor polgártársainkban első sorban mindig az embert és felebarátot látjuk és keressük, és belső értékét nem a felekezeti hovátartozandóság szerint Ítéljük meg, hanem gondolkozásmódja és tettei szerint. Tartsuk tiszteletben másoknak vallási meggyőződését, de követeljük más vallásuak részéről hasonló tiszteletet a mi vallási meggyőződésünk iránt is. Keressük embertársainkkal az összekötő kapcsokat és kerüljük az egymás vallási érzékenységének még akaratlan, annál inkább szándékos megsértését és akkor a felekezetek közötti béke feldúlásától nem kell tartanunk. Áttérve az egyházak autonom hatáskörében teljesítendő feladatokra, kétségtelen, hogy ezek közül legelső helyen áll az evangélium igazságainak elhin- tése híveink leikébe, úgy amint azt Krisztus urunk tanította és amint az az újtestamentomban le van téve. Ez az egyedüli fegyver, amellyel a vallástalan- ság, a hittagadás, a felekezetnélküliség és erkölcstelenség bomlasztó hatása ellen küzdhetünk, s amely- lyel a vallásos öntudatot ébresztve, egyházunknak igaz és törhetetlen híveket szerezhetünk. Ez a legfontosabb és nehéz feladat lelkészeink vállára nehezedik, mert hiszen ők vannak hivatva arr8, hogy az Isten igéit hirdessék, és az a pap, aki híveink igazi lelki atyja, aki a rábízott nyájat apostoli buzgósággal és odaadással gondozza, aki kötelességének teljesítését nem látja kimeritettnek azzal, hogy vasárnaponként a szószékről egy prédikációt tart, hanem igazán törődve híveinek lelki üdvével, hajlékaikban is felkeresi őket, nekik, ha kell, tanácscsal, ha kell vigasztalással szolgál: az ilyen pap nemcsak örömét fogja találni hivatásának teljesítésében, hanem élvezni fogja sáfárkodásának édes gyümölcseit is és az aggkor bekövetkeztével, midőn nyugalomba vonulva, kipiheni az élet fáradalmait, a hű kötelessógteljesités édes tudatával fog visszatekinthetni áldásos működésére. De ha mi, lelkészeinktől ily önzetlen, önfeláldozó és odaadó tevékenységet követelünk és elvárunk, úgy másrészről kötelességünk gondoskodni arról is, hogy őket az anyagi gondok terhe alól felmentsük és őket legalább is oly javadalmazással lássuk el, mint amilyenben hasonló minősítéssel biró más alkalmazottak részesülnek. Sajnos, hogy sem egyházgyülekezeteink, sem egyházkerületünk, sem egyetemes egyházunk nem rendelkezik ez idő szerint oly jövedelmi forrásokkal, amelyekből e jogos és méltányos követelést kielógit- hetnők. Úgyszintén nem látom a célt elérhetőnek a kongruának 2400 koronára való felemelése által. A bajon csan úgy segíthetünk, ha egyrészt az egybehívandó zsinat a lelkészi fizetések szabályozásáról, a kormány pedig az egyházunknak nyújtandó dotáció megfelelő felemeléséről és rendelkezésünkre bocsátásáról gondoskodik. Legyen szabad remónylenünk, hogy ez irányban ismételve adott ígéretek végre valahára be fognak váltatni. Egyházunknak másik nem kevésbbé fontos kulturális feladata a tanügynek és annak keretében a hitoktatásnak fejlesztése. El nem tagadható tény, s mindjobban gyökeret is ver az a nézet, hogy a közoktatásügy, állami feladat, és ezért azt ki kell venni a községek, felekezetek, testületek és magánemberek kezéből, annál is inkább, mert azok a követelések és igények, amelyeket törvényhozási intézkedések az iskolafentartók elé szabnak, ezek által hova-tovább anyagi erő hiányában ki nem elégíthetők, és eddig is csak állami támogatással voltak fentarthatók. Es amikor azt tapasztaljuk, hogy oly helyeken, a hol a lakosság nagyobb számú és különféle hit- felekezetekhez tartozik, az evangélikus iskolába járó növendékek közül gyakran a túlnyomó rész nem evangélikus vallásu, úgy nem látszik egészen jogosulatlannak az a kérdés: mi célja van annak, hogy mi idegen vallásuak részére nagy anyagi áldozatokkal tartsunk fel iskolát? És ha továbbá azt tapasztaljuk, hogy az állam az iskoláinknak nyújtott segély cimén mind jobban és jobban megnyirbálja autonom jogainkat és közvetlen befolyást és rendelkezési jogot biztosit magának nemcsak a tanerő kinevezése, hanem a fegyelmi jog gyakorlata tekintetében is, úgy ismét felvetődik a kérdés: miért tartsunk fenn nagy anyagi áldozatokkal iskolákat, amelyek felett mi már szabadon nem rendelkezhetünk ? Dacára ezen ellenvetéseknek az én véleményem és meggyőződésem az, hogy feltétlen kötelességünk erőink legszélsőbb megfeszítésével és a legnagyobb áldozatok árán is úgy nép- és közép-, mint főiskoláinkat fentartani és ha csak lehet oda törekedni, hogy állami gyámolitás nélkül saját erőnkből tarthassuk fenn azokat. Lehet, hogy ez piumdesi- derium marad és soha nem fogunk abba a helyzetbe jutni, hogy az állami segélyről lemondhassunk, de teljesen kizártnak nem tartom akkor, ha a jövőben
