Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-01-20 / 3. szám
4 1912. január 20. állanak, joggal elvárhatják, hogy megismerjék az általam követendő ama iránynyelveket, melyeknek állhatatos követése által vélem egyházunk hajóját a a biztos rév felé vinni. Hangsúlyozom ezeket a szavakat: A biztos rév felé vinni, mert nézetem szerint egyházunk szempontjából csak akkor mondhatnók, hogy eljutottunk a biztos révbe, amikor egyházunk úgy külső vonatkozásaiban, mint belső intézményeiben a tökéletesség legmagasabb fokát elérte. Ez azonban oly távol fekvő cél, amelynek eléréséhez nem évtizedek, nem is évszázadok, de még évezredek sem elégségesek, mert az emberiség haladása és fejlődése, az emberi intézmények átalakulása és tökéletesedése soha nyugvó pontra nem jut, hanem csak vagy visszaesést, vagy előbbre menetelt ismer az idők végtelenségéig. Mindenekelőtt soha szem elől nem téveszhető követelésünket kell képeznie, hogy egyházunknak is biztositsuk azt a közjogi poziciót, amely az 1848/20 t. ez. 2. szakasza szerint rz összes felekezetek között a teljes jogegyenlőséget és viszonosságot biztosítja másrészt, hogy egyházunk beléletét, annak összes kulturális és humanitárius intézményeivel együtt fejlesszük és tökéletesbitsük. A jogegyenlőség és viszonosságról intézkedő törvény meg van, de csak a papíron és habár a vallásügyi kormány egyik volt tagja kijelentette, bogy a jogegyenlőség és viszonyosság törvényileg biztosítva lévén, ez irányban semmiféle további intézkedés szüksége fenn nem forog: mégis úgy vagyunk meggyőződve és sajnosán érezzük, hogy ez a nagy elv az életben keresztül véve nincsen, sőt igen gyakran sérelmet szenved arról az oldalról, amely hivatva volna a törvény végrehajtásáról gondoskodni. Nem kívánok ez alkalommal részletekbe bocsátkozni, csak rá akarok mutatni arra, hogy éppen e téren feltétlenül szükséges, hogy jogaink megvédésében illetve kiküzdésében, addig kell kitartóan harcolnunk, amig a teljes sikert el nem érjük. Az 1848/20. t.-c-ről szólva nem hagyhatom szó nélkül annak a harmadik szakaszát sem, amely a felekezetek szükségleteinek fedezését állami feladatnak jelenti ki. Elismerem, hogy a törvény e szakaszának teljes végrehajtása elé az ország pénzügyi helyzete akadályokat gördít; úgyszintén elismerem és hálával adózom a magas kormánynak, hogy az utolsó évtizedben egyházunk dotációját évről-óvre felemelte. De még igen távol állunk attól, hogy e részben igényeink kielégítve lennének és igy kénytelenek vagyunk szakadatlanul és állhatatosan küzdenünk azért, hogy a kormány által is jogosnak elismert követeléseink kielégítést nyerjenek és — ami a fő dolog — hogy törvény által biztositassanak. De sohasem tudtam megbarátkozni és ma sem tudok belenyugodni az egyháznak nyújtott anyagi támogatásnak ama formájába, amint az ez idő szerint történik. Nem tartom helyesnek és a törvény intencióival összegyesztethetőnek, hogy állami segélyekben nem pedig állami javadalmazásban részesülünk, mert az előbbit kérni kell, az utóbbit követelni lehet. Nem tartom egyházi érdekeinkéi össze- egyeztethetőnek, hogy a nyújtott állami segélyek egyes külön meghatározott célokra, mindenféle fenntartásokkal és kikötésekkel, sőt a legtöbb esetben a mi legnagyobb kincsünk: autonómiánk rovására nyujtatnak, a melyekről részletesen okmányilag el kell számolnunk. Távol áll tőlem az 0 Felségét megillető és a kormány által gyakorlandó főfelügyeleti jogot kétségbe vonni vagy kifogásolni és elismerem az államnak azt a jogát, hogy éber szemmel ellenőrizhesse, vájjon az állam által az egyházak rendelkezésére bocsájtott összegek nem-e fordittatnak államellenes célokra. De úgy érzem, hogy sem az egyik, sem a másik tekintet nem indokolja az eddigi eljárást és pedig azért nem, mert utóvégre is akkor, amikor a mi hazai protestáns egyházaink több évszázados múltúkkal tanúságot tettek arról, hogy a törvényt mindig tiszteletben tartották, hogy az ország alkotmányának mindig leghívebb és legelszántabb védői voltak és minden nemzetiségi vagy hazaellenes izgatásnak rosszalói és kérlelhetetlen üldözői, akkor, amikor az állam által nyert összegeknek hovaforditásáról és mikénti felhasználásáról nyilvános jegyzőkönyveinkben, amelyek a kormányhoz felterjesztetnek, elszámolunk: mondom akkor méltán elvárhatnék a kormánytól, hogy egyházunk igaz hazafias törekvése iránt bizalmatlanságot ne tápláljon és hogy úgy az eddig élvezett, mint a jövőben felemelendő állami dotáció az egyházaknak szabad rendelkezésére bocsáttassák, melynek szabályszerű és helyes felhasználásáról jegyzőkönyveinkből, esetleg felvilágosítás bekérésével bármikor meggyőződhetik. És ha azok az állami segélyek, amelyek ez idő szerint egyes törvényekkel meghatározott célokra fordittattak, minők alelkészi és segédlelkészi kongrua, a középiskolák állami segélye, a tanárok és tanítók fizetés kiegészítései stb., amelyek mindegyike egyházunk autonómiájának annyira féltett bástyáján egy egy rést ütött, szintén az egyháznak bocsátanánk megfelelő felhasználás és kiosztás céljából rendelkezésükre, úgy nem állana elő az a visszás helyzet, hogy a segélyben és fizetés kiegészítésében részesülők nem az őket alkalmazó egyházi elöljáróságukban, hanem az anyagi jólétüket fokozó államkormányban látnák azt a hatóságot, amelynek fegyelmileg alá vannak rendelve. Ez pedig fegyelmezetlenséget és az egyházi elöljárósággal szemben tartozó tiszteletnek
