Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-06 / 14. szám
1912. április 6. Evangélikus Lap. 14 sz. 3. oldal Az Isten lélek és akik őt imádják, kell, hogy lélekben és igazságban imádják. (Lovrana.) Sztehlo Kornél. Tolstoj a vallásról.* Irta Dr. Masznyik Endre. Mi vagyok? Miért élek? A létnek és életnek ez alapkérdése ősidőktől fogva a legélénkebben foglalkoztatta s a legmélyebben ragadta meg a gondolkodó embert. S ezen éppenséggel nincs mit csodálkoznunk. Az emberi lélek ős eredeti s mondhatnám leghatalmasabb szükségérzete vetette föl a kérdést és nem tudott és ma sem tud megnyugodni, amig arra önmagának feleletet nem ád. Pillanatra — talán mert épp oly félelmetes erővel és követeléssel jelentkezik, sokszor akaratunk ellenére is — elutasíthatjuk magunktól s hogy ne is találkozzunk vele, menekülünk olyan körbe, s környezetbe, ahol azzal mintha végleg leszámoltak volna, fölcsapunk e világ fiainak, belevetjük magunkat a múlandó élet forgatagába s úszunk a nagy, szennyes áradattal, ajkunkon a régi epikureusi jelszóval: egyél, igyál, mulass, — halál után úgy sincs semmi gyönyörűség ! * Felolvastatott a pozsonyi „Toldi Kör“ tudományos szakosztályának márc. 16-iki estclyén. Mindhiába. Azt az örök kérdést el nem lehet né- mitani bennünk. Mikor nem is sejtjük, mikor meg sem is gondoljuk, felhangzik a mélyből, — mert érezzük (óh, nagyon is sokszor érezzük), — hogy ez a világ és annak múlandó javai — még ha jutottak azokból nekünk is! — nem elégitnek ki, hogy a mi szivünk ősz* tönszerüleg más világ és abban igazi, állandó s örök boldogság után vágyódik. E vágy teremtette meg az összes vallásokat is, kezdve a legprimitívebb fetisimádástól fel, fel egész a magaslatig, a keresztyén hitig S csodálatos, az emberi lélek ez örök szükséglete talán soha nem jelentkezett oly elementáris erővel, mint éppen napjainkban. A mi korunkat úgy egész általánosságban hitetlen és erkölcstelen kornak szokták bélyegezni, — pedig ennél igazságtalanabb ítéletre alig lehetne rámutatni. A látszat nagyon csal. Mi csak a felületet a felületen úszó szennyes áradatot — a sok piszkot látjuk. Lent a mélységben, — az emberi lelkek láthatatlan műhelyében azonban leírhatatlan forrongás és átalakulás megy véghez. Itt ott már erupciói is jelentkeznek. A lelkek nem a hittől, hanem a hitnek csak ezen a — vagy azon hagyományos és magukat lejárt, mondjuk elavult formáitól fordultak és szakadtak el. Maga a hiterő azonban a lelkekben eleddig nem ismert mértékben növekszik s mint az új bor az ócska tömlőket szétrepesztvén, új életformákat kezd teremteni a maga számára. Akiknek szemeik vannak a látásra, akik meg tudkitől megtagadni. Igaz, hogy Széchenyinek azon mondásaként, miszerint oly kevesen vagyunk, hogy az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni, nn protestánsok is elmondhatnék, hogy szegénységünk mellett a tolvaj adományát se kelleno megvetni, nekem mégis úgy tetszik, hogy erkölcsi fedhetetlenség birtokában lévén gazdagabbak vagyunk s történeti hivatásunknak tökéletesebben megfelelhetünk, mint ha milliókat képviselő uradalmak állanak rendelkezésünkre. Különösen fontos, hogy papnövendékeínk lelki épségére legnagyobb gondot fordítsunk s azokat az ifjakat, kiknek szorgalma, komolysága, erkölcsi érzéke s lelkiismeretessége kifogás alá esik, az oltár elé semmi szín alatt ne bocsássuk. Ez a szempont, ez a feltétel sokkal fontosabb, lényegesebb legyen előttünk papjaink s minden tisztviselőnk kiválasztásánál, mint az, hogy egy ház tagjaink mennyiben vetik alá lelkiismeretüket az ezelőtt több mint más- félozroddel hozott zsinati határozatok tekintélyének. De talán attól kell félnünk, hogy a szigorúság if- jainkat a papi pályától elriasztja? s maholnap nem egy lelkészi állásunk betöltetlen marad. Lehet, hogy néhány évig majd lelkészhiányt tapasztalunk, de ez az aggodalom, ez az anyagias, eszménytelen irány, mely az ifjakat a jövedelmezőbb pályákra hajtja, ép oly kevéssé tántorítsa meg a mi alapeszméink iránti hűségünket, mint ahogy őseinket a gályarabság gyötrelmei hitűkhez meg nem ingalhatták. A nyilvános templomi istentisztelet utáni vágyat a hívekben, valamint a valódi hivatásérzetet inainkban sokkal inkább fölgerjeszti, ápolja, neveli a stiik- ségértet, mint az olyan papi szolgálat, mely a búz- gólkodni óhajtó közönségben legalább is elidegenedést, ha nem épen megbotránkozást szül. Az eszmék forradalmának háborgó korát éljük. Csökönyös ragaszkodás a múlthoz, szabadulni vágyakozás a magukat túlélt bilincsekből és a szabadság utáni törekvés féktelen köves kinövései élethalálharcot vívnak egymás ellen s úgy az egész lelki ^nyugalmát, mint a társadalom rétegeinek egyensúlyát tökéletesen felzavarták. A felzaklatott s örökös izgalomban szenvedő lélek pihenés után eped, szomjuhozza azt a mennyei boldogságot, melyet csak az igazi vallásos élet örökzöld virányai nyújthatnak a halandónak. Ezt az égető szomjut semmi sem oltja teljesebben, mint ami oltárainknál búzgó forrás; a társadalom nyugalmát semmi se állítja
