Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-09 / 50. szám
1911. december 9. Evangélikus Lap. 50. sz. 3. oldal szabályt találunk, csupán annyit, hogy az egész Szentíráson hit- és erkölostani tekintetben oly egységes felfogás vonul végig, amely ha az az ember személyes birtoka lett, benno azt a zsinórmértéket kapta meg, mely őt kétségben vagy bizonytalanság ban még a legszövevényesobb esetekben sem hagyja. De, ha ez így van, amint ezt kér. álláspontról senki tagadásba nem veheti és különösen nem feledkezve meg arról, hogy az egész Biblia „Istennek ereje minden hívő üdvösségére“, — akkor nincs helyzet és kérdés, amelyben jólfelfogott érdekünk, de meg kér. voltunk is meg ne követelné mitőlünk, hogy az Igéhez alkalmazkodjunk és tanácsért, útbaigazításért hozzá folyamodjunk. És ha e szabály kötelező minden keresztyénre, hatványozottan az az evang. igehirdetőkre, akiknek hivatása nem a szórakozás, hanem a bennök testté vált Igének meggyőződésszerű hirdetése s szavaik és tetteik között a harmónia megteremtése. Cikkemben a Szontírásból azt az alapelvet óhajtom megállapítani, mely az evang. lelkész gondolkozását és eljárását, kinek hite és élete hivatásából kifolyólag a Szentírásból táplálkozik, — az anyagiakban szabályozza. * Az evang. lelkész előtt egy cél lebeg: „Keresd Isten országát és annak igazságát.“ Ennyi! Semmivel sem több. A ,,többieket“ is keresni csak akkor van joga, ha Máté VI., 33. verse így hangzanók: „Keressétek Isten országát, annak igazságát és a többieket“. De miután így nem hangzik, tehát a Szentírás az Isten országa és igazságának keresését az evang. lelkésznek minden anyagi feltételtől függetlenül teszi kötelességévé, azaz teljes önzetlenséget kíván tőle. így tett Jézus, így az apostolok és nekünk ev. lelkészeknek nem lehet más a hivatásunk, mint hogy az ő nyomdokaikat kövessük. Amint Krisztusnak és az apostoloknak élete, az evang. lelkészek életének is hasonlónak kell lenni a gyümölcstermő fák életéhez. A gyümölcstermő fa élete merő áldás az emberiség számára — anélkül, hagy ezért elismerést várna; ilyen önzetlennek, áldásosnak és minden anyagi gondolattól mentnek kell az ev. lelkész működésének is lennie. A kettő között csak annyiban van különbség, hogy amit a gyümölcstermő fa öntudatlanul, azt az evang. lelkésznek — épp úgy, mint Krisztus és az apostolok tették — öntudatosan kell cselekednie 1 Ebben van az ev. lelkész működésének isteni vonása! És az ev. lelkész ezért tisztelendő a királytól le egész az utolsó özvegyasszonyig — mindenki előtt! Ha tehát az evang. lelkész isteni hivatásának teljesítése közben az anyagi elismerésre gondol és számít, az napszámos, az kereskedő, az pénzért árulja az Igét, az ugyanazon bűnbe esik, amelybe esett Luther idejében a róm. katholicizmus, mely pénzért árulta a bűnbocsánatot. A különbség csak abban van, hogy míg az a Tetzel csak a bűnbocsánatot, az anyagi elismerésre számító ev. lelkész az egész Igét árulja pénzért! A teljes önzetlenség azonban — ne higyjük, — hogy az ev. lelkész éhenhalását vonja maga után. Ne féljünk ettől! Ne legyünk kishitűek ; mert „jól tudja a mi mennyei Atyánk, hogy minélkül szűkölködünk“, azaz mire van szükségünk: „A többiek megadatnak tinéktek“. Az a körülmény sen» ejtsen kétségbe, hogy Isten ezen ígért gondoskodását mirólunk nem személyesen, hanem közvetve gyakorolja; ne azért, mert akik által ezt cselekszi, azok a hívők, akik azokat a „többieket“ az általunk, evang. lelkészek által bennök támasztott hitük, bennök általunk, evang. lelkészek által óletrekeltett és ápolt egyházszerete- tük szerint ajánlják fel. (Ha valamely lelkész ezek szerint tudni szerotné, milyen hitet támasztott híveiben, törölje el a kötelező adózást s bízza ezt egyedül hi veinek egyházszerotetéro és azonnal megtudja.) Es hogy ezon anyagi áldozatkészség az ev. lelkésznek apostoli leik illettel teljesített hivatása nyomán feltétlenül megnyilatkozik, épp oly bizonyos, amilyen kétségtelen, hogy a nap sugarainak hatása alatt elolvad a legvastagabb jégkéreg, porhanyóssá lesz a legfagyosabb föld és éled az alvó természet. Ha még nem ébredez a természet, azt módjuk: még nem elég intenzív a nap ereje. Épp úgy, ahol még nőm nyilatkozik meg eléggé a hívek áldozatkészsége, ez kétségtelen jele annak, hogy még nem volt eléggé odaadó, önzetlen, önfeláldozó, tehát apostoli, azaz krisztusi lelkószi működése. Tehát feltételezve, de meg nem engedve, hogy egy ev. lelkész anyagiakat halászva amiatt panaszkodik, hogy „semmit vagy keveset fogott“, no közgyűléshez, kerülethez, egyetemhez és államhoz forduljon, hanem Jézushoz, aki azt ajánlja neki, hogy „bocsássa mélyebbre hálóját“, azaz ne veszítse el türelmét, ne a hívekben keresse a hibát, hanem önmagában; van ott a hívek szívében még fillér, csak hogy mélyebben; fejtson ki még több önzetlen buzgalmat hívei lelki-testi, szellemi és anyagi órdekoinek szolgálatában; „legyen pásztor, aki életét kész áldozni juhaiért és ne legyen béres“. így fogta fel helyzetét az az ev. lelkész is, aki miután nem bírta híveitől megkapni a hiványá- ban neki minden pár után biztosított csirkét, ahelyett, hogy a közigazg. hatóság segítségét vette volna igénybe, amit az u. n., Jézus evangéliumával — úgymond — egyező zsinati törvények értelmében meg is tehetett volna és ami ma — igen sajnos — az evang. köztudat szerint logikus, természetes és kér.
