Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-12-09 / 50. szám

4. oldal.

1911. december 9.

Evangélikus Lap. 50. sz.

eljárás lett volna: amit azelőtt nem tett, híveit rendszeresen kezdte látogatni; tanácsadójuk, lelki atyjuk lett; a házastársakat hűségre, egyetértésre, a gyermekeket tiszteletre és engedelmességre, egymásiránt testvéri szeretetre buzdította; felhívta a családok figyelmét a Bibliára, a vallásos, énekes és imádságos könyvekre; velők olvasott a Szentírásból, velők énekelt és imádkozott; áldással tért be minden hajlékba és áldást mondva távozott minden hívétől. És az történt, hogy a következő esztendőben nemcsak hogy a hi vány szerint járó egy csirkéjét kapta meg minden hívétől, de a tojás, túró, vaj, gyümölcs és aprólék is szépen gyűlt a paplaki éléskamrában.

Ami pedig azt a kérdést illeti, mi az a meny- nyiség, mellyel az ev. lelkésznek meg kell elégednie, köztudomású, „hogy ha kenyerünk és ruházatunk van, azokkal elégedjünk meg“. Hangsúlyozom azonban, hogy e kenyér és ruházat nem ellenértéke a lelkész munkálkodásának; az csupán az anyagi minimum, amennyi a fizikai élethez, az egészséghez és a világ előtt való megjelenéshez szükséges. De megjegyzem azt is, hogy nem áll az, mintha e minimumhoz is jogcímünk volna. Ez csak azt jelenti, hogy ha kenyerünk és ruházatunk megvan, azzal már legyünk megelégedve.

Mert az anyagiak szempontjából a lelkész és az u. n. hasonló képesítésű társadalmi osztályok között párhuzamot vonjunk — abszurdum. A tanárnak, ügyvédnek, orvosnak, mérnöknek stb. nincs isteni küldetése; őnekik azért szükséges az az akadémiai vagy egyetemi képesítés, hogy kenyérhez — és pedig minél jobbhoz — hozzájusson; de nekünk, ev. lelkészeknek nem ezért, — csupán azon okból, mert az Ige megértése és hirdetése szükségessé teszi ma az egyetem, illetve theol. akadémia elvégzését. Azok azért tanulnak, hogy az nekik megélhetést nyújtson, mi azért — és pedig nemcsak 12 évig, hanem holtig, — hogy Isten országát kereshessük, igazságát terjeszthessük. Azok oklevele kulcs a megélhetéshez, sok esetben meggazdagodáshoz, a mienk út azon jog megszerzéséhez, hogy „elmehessünk széles e világra és hirdethessük az Igét minden teremtett állatnak“. Ezért azonban nemcsak hogy nem tarthatunk igényt anyagi elismerésre, sőt ott, „ahol szívesen nem fogadnak, a port is le kell vernünk saruinkról“.

Az idei egyetemes lelkészi értekezleten, amelyen a protestantizmusról kellett volna tanácskoznunk s e helyett egyszívvel, egyakarattal azt tárgyaltuk, hogy nekünk legalább 2400 korona alapfizetés és legalább 4 esetben korpótlék kell, — e kérdés referense többek közt a családra és a gyermekek taníttatására való hivatkozással tartotta jogosnak a lelkészi kar fenti követelését. A kérdéshez hozzászólók között legsúlyosabb kijelentést tett

Gyurátz Ferenc dunántúli superintendens, aki azon szentírási idézettel váltott ki szűnni nem akaróJtap- sot és óljent a jelenlevőkből, hogy addig „zörgessünk“, amíg célunkat el nem érjük.

Én ezen kifejezésből a kényszerítés, az erőszak gondolatát olvasom ki.

Bármennyire kívánatosnak tartom az ev. lel- készi kar anyagi helyzetének javulását, ezen útat a cél elérésére — mint nem evangóliomit — el nem fogadhatom. Ne felejtsük el, hogy nálunk a cél csak azon eszközöket szentesíti, amelyek magukban is szentek. Én a követelést, a kényszerítést és az erőszakot szent fogalmaknak, ha csak Istenhez intézett imánk meghallgatásáról nincs szó, el nem ismerem. Avagy addig zörgetni az állam kapuján, míg az meg nem nyílik, azaz kényszeríteni az államot, hogy emelje fizetésünket, amikor vagy nem teheti, vagy nem akarja, — józusi gondolat? És kérdem, csatlakoznók-e Jézus az evang. lelkészi karhoz, mely zörgetni megy — de nem kérési, hanem követelési szándékkal — az állam kapuján? Alig hiszem.

A társadalmi helyzetre való hivatkozás sem indokolt. Az ev. lelkész nem tartozik egyetlen társadalmi osztályhoz sem ; vagy ha igen, akkor minde- nikhez. Hogyan van az, hogy egy született báró a lelkészi pályán is megtartja címét s a parasztfiúból lett lelkész már nem tartja magát parasztnak, sőt sértésnek venné, ha mások annak tartanák ?

Ami pedig a családot illeti, tény, hogy ezzel szemben nagy kötelességei vannak a lelkésznek; de egészen természetes, ha lelkészi hivatását eléje helyezi a családdal szemben fennálló kötelességeinek. A lelkész először Isten és az 0 egyházának szolgája és csak azután családfő. A család nem lehet akadálya a lelkészi hivatás hűséges betöltésének ; valamint Jézust sem akadályozta meg hivatása teljesítésében az a körülmény, hogy anyja volt: Magát Atyjának kezeibe ajánlotta, anyját pedig János oltalmába.

Szerintem előítélet az is, hogy a lelkész gyermekének feltétlenül tudományos pályára kell lépnie. Á lelkészre, mint szülőre az a kötelező, hogy gyermekének szívműveltsóget adjon; tudományos pályára pedig adja akkor, ha van hozzá anyagi ereje; ha nincs, adja ipari vagy más pályára. Úgy gondolkozom t. i., hogy nem a pálya a fontos, hanem a jellem és szorgalom, a becsület és a törekvés s ezen erényekkel pedig bármely pályán érvényesülhetünk és boldogulhatunk.

Mindezzel nem azt akarom kifejezni, hogy az ev. lelkészi kar, — ha már az u. n. világi elem ezen speciálisan az ő körébe tartozó kötelességének eleget nem tesz, — ne tegye meg azt, amit anyagi helyzete javítása érdekében megtehet; sőt vallom