Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-12-02 / 49. szám

1911. december 2

Evangélikus Lap. 49. sz

9. oldal

mánnyul, ku'turával, a társadalommal s a gyengébb nemmel összefűzik. Teljesen kiszolgáltatja őket az egyházi felsőbb hatóságoknak. Uralkodni akar testükön- leikükön, gondolataik s érzéseik felett, hogy ne létezzék számukra senki és semmi az egyházon s annak szolgálatán kívül. Ezenfelül lelkiismeretükbo vési a tankötelezettséget s komolyan figyelmezteti őket fogadalmaikra. Gondja van rá, hogy ez ne csak ideál maradjon, hanem meg is valósíttassók.

Theologiai ideálja az „örök érvényű“ orthodox dogmák feltétlen elh ívese s örök időkre való konzerválása. A dogmát teljesen izolálja a tudománytól. A tudomány, az igazság keresése, a kritika mind csupa istentelen ellensége a dogmának, azért sem eredményeinek, sem módszerének semmi helye nincs a theologia „tudományban*. A tudomány csábításának erejét is jól ismeri. Innen az a törekvés, hogy minden theologust hermetice el akar zárni a tudománynyal való érintkezéstől s a tudóskodást tisztán a katholikus tanrendszer megismerésére szorí'ja.

Életideája az aszketikus élet. A púp vegyen búcsút az életnek minden örömétől, gyűrje le testének minden kívánságát s szentelje magát teljesen az egyház szolgálatának. Legyen az egyházi felsöbbség- nek mindenben engedelmes szolgája s általa szolgálja Istenét. Ezen engedelmesség ellenében ki akarja venni a papokat minden „világi“ hatalom kezéből. Mert az egyház nemcsak üdvintézmény, hamm állam az államban, melynek egyedül való joga a papok és a hívek felett való uralkodás. Az egyházpolitikai ideál ilyenforma megújítása szintén figyelemre méltó.

3. Általános az a meggyőződés, hogy ezek az ideálok s intézkedések nem korszerűek s hozzá eléggé szigorúak. Évszázados hallgatólagos megalkuvást akarnak egyszerre kiküszöbölni s pattanásig feszítik a húrt. Éppen ez a bizonysága annik, hogy ezeket az ideálokat s megvalósításokat a pápa komolyan veszi s komolyan ki akarja erőszakolni. Hogy vájjon sikerülni fog-e a restaurálás nagy munkája s az ideálhoz mérten határozottan nagy egyházi visszaélések kiküszöbölése, az nagy kérdés. A „biztonsági szebp“ ugyanis kitünően működik, hogy megóvja a pápai csalhatatlanságot sok kudarctól. Az ünnepeknek vasárnapokra való áttétele például éppen még a „vallásos“ népre való tekintetből nehéz feladat. Eddig még nőm is történt meg. Lehet, hogy a püspöki kongregáción a „motu proprio“-nak az életbeléptetését nálunk nem fogják javasolni s ugyanozt teszik más intézkedéssel szemben is, mely túlságosnn radikális. Ez azonban a dolog lényegén nem változtat. Az ideal él s diadalmaskodni akar!

Hogy diadalmaskodni fog-e?... Ki tudná azt megmondani?! A motu propriók intézkedései alól egyes országoknak, vagy országrészeknek felmentést

eszközölhetnek ki a püspökök. Ez az egész. Mert a katholikus egyházban a mi fogalmaink szerint való férfiasság és meggyőződés nincs. Az engedelmesség nemcsak hasznos erény, hanem a papok számára egyúttal életkérdés is.

4. Mi ennek a restaurációnak objektiv szemlélői vagyunk. A Borromaus-encyklikában megbántottak bennünket, az ellen védekeztünk. A legújabb motu proprio ellen vétót mondani az állam kötelessége. A papok megrendszabályozásába bele nem avatkozhatunk. Ha fáj nekik, ők segítsenek magukon. Luther példája ott áll előttük.

Mi örülünk annak, hogy a katholicizmust a maga valóságában megismerhetjük ezekből a pápai teform-ren deletekből.

Az az igazi kalhulicizmus, amelyet a pápa prédikál és követel, nem az, amelyot mindennap latunk. A mienk kacérkodik a tudománnyal, hivalkodik a kultúrával, dicsekszik u hazafiasságával és a liberalizmusával. A pápáé ezekről tudni sem akar. A mienk szállóigévé tette őzt mondást: „Nem engedem magam száműzni a kultúrvilágból!“ . . . A pápa uzonban előszedte a maga átkait, hogy erre a kul:úrdölyfre lesújtson, amire engedelmes visszavonás. ill. kimagyRrázkodás következtében mégse került a sor . . .

Azonban minden kétséget kizárólag tudjuk most már, hogy a katholikus egyház a tudománynak, a tudományos kutatásnak, az igazság keresésének most is ellensége. .4 katholikus egyház törhetetlenül ragaszkodik a maga dogmáihoz, a maga elavult, ma szinte államellenes jogaihoz, kettős erkölcstanához, a papi aszketikus életideálhoz.

Örülünk annak, hogy ezt tudjuk. Annak nem, hogy ez így van.

5. Azt megengedhetjük s elismerhetjük, hogy ez a katholicizmus a maga egységével, meg nem alku- vásával s papjainak a természet ellen folytatott küzdelmével hatalmas és imponáló jelenség. Azonban azt a gyanúnkat el nem titkolhatjuk, hogy ez uz egység nagyrészt csak kierőszakolt. Csak a kikényszerített engedelmességen s a hit ulapjainak pozitív isteni kinyilatkoztatáskép odaállított s minden komoly vizsgálat kizárásával elfogadott fikcióján alapszik. Azt is elismerjük, hogy nagy hősiesség s nagy önmegtagadás kell ahhoz, hogy valaki katholikus pap legyen, de ezt a nagyon sokszor kikényszerített, rendeletekkel körülbástyázott aszkézist se természetesnek, se vallásosnak, — tehát istenesnek sem tartjuk.

6 „Nézd micsoda kövek . . . micsoda hatalmas alkotás! . . .“ — „Bizony mondom néktek, nem marad belőle kő kövön“.

Ha ezt az igazi katholicizmust nézzük, «Jézus szavára gondolva, örömében újjongani kezd a mi lelkünk. Nem azért, mintha orrunknál tovább nem