Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-12-02 / 49. szám

2. oldal.

1911. december 2

Evangélikus Lap. 49. sz.

idézni. Hogy mit jelent ez a fejezet, a con- gregatio Sc. officii többszörösen kijelentette. Most azonban, ebben a gyászos időben, amidőn az egyházi szabadságra oly kevés tekintettel szoktak lenni, hogy nem csupán egyszerű klerikusok és papok, hanem püspökök, sőt a római szent egyház bibornokai is világi bíróság elé hurcoltatnak, az ügy tőlünk megköveteli, hogy azokat, akiket az ily szentségtörő gaztettől (sacrilegum faciuns) a bűn súlyossága vissza nem rettent, szigorú büntetésekkel kényszeresük kötelességük megtartására. Ezért rendeljük és meghatározzuk ezen motu proprio által: „Minden magános ember, legyen az világi vagy egyházi rendből való, férfi vagy nő, aki vala- mely egyházi személyt, legyen az büntető vagy polgári ügyben, az egyházi hatóság engedélye nélkül, világi bíróság elé hurcol és ott nyilvános megjelenésre kényszerít, a pápának különösen fentartott excommunicatio latae sententiae alá esik. Ami pedig ezzel elrendelve van, annak akarjuk, teljes jogérvényessége legyen, nem állván ellent ennek valamely ellenkező döntvények.“

Nyilvánvaló ebből a szövegből, hogy X. Pius- nak eszeágában sem volt az „Apostolicae Sedis“ constitutio azon határozatát, mely a hatósági

személyt excommunicatióval sújtja, megváltoztatni. Dr. Hanuy tehát „haeresis“-be esett, amidőn a pápának ily intenciót tulajdonít.

(Sz—o.)

Az államsegély*

Az 1848-i XX. te. nemcsak betű szerint, de szellemében sincs megközelítőleg sem végrehajtva.

Az állam fél tőle, mert ellene támadna a kath. egyház, a protestáns egyházak kívánják, mert szegénységük miatt rászorulnak.

Igaz, hogy a protestánsok közül is sokan félnek tőle, mert az államsegély függésbe hozza, bizonyos tekintetben az egyházat az államtól. Ezt én is elismerem. Csakhogy az államsegélyt nem tudja most pótolni az egyház semmiképpen, mert az egyházi adót emelni teljes lehetetlenség, a mostani egyházi bevételek pedig nem fedezik a kiadásokat, a mostani papi és tanítói fizetések pedig nem felelnek már meg a követelő szükségnek.

A két rossz közül tehát a kisebbiket vagyunk kénytelenek választani.

A lelki szépségről*

A losonci ev. egyház teaestélyén elmondotta Wolf József lelkész.

Wilde Oszkárnál olvastam azt az érdekes gondolatot, hogy az emberiség a szép megértéséhez és élvezéséhez minden téren nem önmaga jutott el, de a lángelmék, a költők kalauzolták oda. A nagy magyar Alföld csak egyhangú sík vidék, csupa próza, merő unalom, míg el nem jön egy Petőfi, aki felfedezi benső intim szépségét és odaállítja az egész világ elé. Az „Erős várunk“ csak egy vallásos ének, olyan mint a többi, míg el nem jön Meyerbeer és a „Hugenották“ című operájában mintegy részekre bontva meg nem mutatja az egész zenevilágnak a lutheri ének szépségeit. így egy egész sereg példát hozhatunk fel, amelyek tényleg igazolni látszanak Wilde gondolatát, hogy t. i. a szép a poéták, a művészek lelkén keresztül szűrődve lett közös kincse az emberiségnek. A szépet is fel kellett fedezni, át kellett élni, meg kellett értetni, hogy egy nagyobb tömeg birtokába juthasson.

Azt hiszem, hogy nem tévedek, ha azt állítom, hogy a görög művészet volt az, amely a világ számára az emberen a szépet felfedezte. A görög művészet volt az első, amely az emberrel, mint a szépség egyik megjelenésével foglalkozott. A görög szobrászat volt az, amely mintegy akadómiailag körülhatárolta az emberben a szép fogalmát, új typust alkotott, a testileg szép ember typusát. A görög klasszikus szobrászok ránk maradt művei tesznek róla bizonyságot, hogy e tekintetben tökéletest alkottak. Azok a közismert, gipszben népszerűsített szoborművek, mint amilyen a diszkoszvető, a kaparó, a haldokló Gallus s egy egész sereg női szobor az emberi test formáinak harmóniájáról, a duzzadó erő és egészség olyan jelenlétéről tanúskodnak, hogy láttukon önkénytelenül is eszünkbe jut a közmondás, hogy ép testben ép lélek. Ezekben a ruganyos, izmos alakokban bizonyára egészséges lélek is lakozhatott, tele bölcseséggel, vitézséggel, mérséklettel.

Midőn most a következőkben egy pár szót a lelki szépségről óhajtok szólani azért voltam bátor a görögökre, mint az emberi szépség kultuszának első képviselőire utalni, mert a mi időnkben ismét kísért erősebben talán mint máskor a szép kultusza. Mintha csak felujulnának a régi idők, ismét keressük az emberen a szépet. Nem annyira a férfiak, mint a nők világában egy új hatalmasságot portálnak: a szép- ség-et. Ma szinte közmondássá lett, hogy a szépség vagyon, hatalom, gazdagság.

Pedig ez a mi időnk szépségfogalma nemcsak pogány örökség, de jóval alatta áll a görögökénél. A görög szobrászat legalább az egész emberen kereste a szépséget. A mi időnk szépség alatt a szabályos