Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-11-11 / 46. szám
8. oldal Evangélikus Lap 46. sz. 1911. november 11. rázkódtatásával járnának. Legyen szabad remélni, hogy életbe is fog lépni és hogy életbe lépve egyházunknak igazán hasznos szolgálatot fog teljesíteni. Tanítóink fegyelmi ügyei. Az 1907. évi XXVII. t. c. nagy rést ütött egyházunk autonómiáján. Eltekintve a törvény egyéb s autonómiánkat sértő intézkedéseitől, egyházi törvénykezésünk terén a legkülönfélébb helyzet előidézője lett a törvénynek a tanítók fegyelmi vétségeire vonatkozó intézkedése. Még nehezebbé teszi egyházi bíróságaink eljárását e téren ama körülmény, hogy magában a minisztériumban sem követnek egységes eljárást a törvény idevágó szakaszainak végrehajtása körül. Hason esetekben a legellentétesebb rendeletet bocsájtja ki, a szerint amint az egyik, vagy másik referensnek kezéből kerül ki az ügy. Az egyik esetben csak véleményének ad kifejezést a miniszter, hogy a tanító ellen a fegyelmi eljárás megindítandó volna. Más esetben — ha a tanító mulasztásai csekélyebbek is — határozottan elrendeli a fegyelmi eljárást. A két eljárási módozat között, főleg a felperesség kérdésének szempontjából nagy különbség van. Autonómiánknak, illetve a mi perrendtartásunknak csakis az utóbbi eljárás felel meg, amikor t. i. a minisztérium a hozzá — a tanfelügyelőség, várni, közig, bizottság, szolgabíróság útján — érkező feljelentések alapján, ha elég okot talál, határozottan, kétséget nem hagyó módon rendeli el az egyházi bíróságnál a fegyelmi eljárás megindítását s vállalja a felperességet. Mert meglehetős zavarba hozhatják egyházi hatóságainkat a perköltségek megítélésének tárgyában a minisztériumnak a tanítók fegyelmi vétségeiben kibocsájtott oly tartalmú rendeletéi, amelyek a fegyelmi eljárás megindításának csak óhajait fejezik ki, az esetben, ha a bíróság a tanítót felmenti. Igaz, hogy perrendtartásunk módot nyújt a fegyelmi eljárást folyamatba tenni, vagy megszüntetni. De ez utóbbi nagyon is kényes dolog egy miniszteri rendelettel szemben, másrészt tudjuk, hogy a fegyelmi eljárást megelőző vizsgálat adatai is gyakran megtéveszthetik az egyházi hatóságot s elrendelik az eljárást oly esetekben is, amikor a bíróság tényleg felmentő ítéletet hoz. Míg ha a minisztérium maga rendeli el az eljárást s vállalja a felperes szerepét, a kérdés meg van oldva: az alperes felmentése esetén a költségek viselésében a kincstár marasztalandó el, amire céloz a törvény 24. §-a, ahol kilátásba helyezi a miniszter az ezt szabályozó rendelet kibocsátását. Ez ugyan máig nem látott napvilágot, de már van pracedens egyházunk törvénykezése terén, hogy egy elsőfokú egyh. bíróság a tanító felmentésével a kincstárt marasztalta el a perköltségekben és ez a közel 200 koronát kitevő költséget le is fizette. Súlyosabb esetekben, főkép a nemzetiségi izgatás, hazafiatlan szellemű lapok terjesztése stb. eseteiben is, hol a kir. ügyészség által fogja perbe a tanítót, és csak a polgári per eldőlése után rendeli el a fegyelmi vizsgálatot, hol annak elejtésével (még súlyosabb esetekben is) csak az egyházi fegyelmi bíróság elé állítja a tanítót. Sőt volt eset, hogy az egyházi bíróság telj és'megkerülésével, a törvény ellenére egyenesen a várm. közig, bizottságra bízta a fegyelmi eljárás lefolytatását, amiről egyszerűen csak értesítette az egyházi főhatóságot s csak hosszú (majd félév telt el) utánjárásra tette át a vm. közigazgatási bizottságtól az egyházi bíróság elé az ügyet a kerület püspöke iránti „különös tiszteletből.“ Ily esetekben pedig törvénykezési rendtartásunknak legmegfelelőbb volna, ha a minisztérium apóig, per eldőlése után rendelné el a fegyelmi vizsgálatof, amikor egyházi bíróságaink egy, a független bíróság által is megállapított ténnyel állanának szemben s eljárásuk könnyebb s gyorsabb lefolyású volna. Sérelmes a törvénynek ama rendelkezése is, amely megállapítja, hogy a miniszter által elrendelt fegyelmi esetekben az egyházi bíróság ítélete felterjesztendőjóváhagyás végett. Joga van a miniszternek az egyh. bíróság ítéletét tudomásul venni, vagy visszautasítani s ez utóbbi esetben a várm. közig, bizottság közbejöttével uj eljárást indíttatni. De több ily esetben — a törvény ellenére ugyan, azonban autonómiánknak mégis megfelelőbben — úgy intézkedett, hogy visszautasította ugyan az egyh. bíróságnak ítéletét, de az új ítélet hozatalát nem a közigazg. bizottságtól (ezt írja elő a törvény), hanem az egyh. bíróságtól kérte. Igaz, hogy ez nehéz helyzet elé állítja egyházi hatóságainkat: az ügyet újból bocsássák le az elsőfokú törvényszékhez ? És ha a bíróság következetes marad első ízben hozott ítélethez ? Bíróküldés kérelmeztes- sék az elsőfokú törvényszék tagjainak elfogultsága címén? Ez a törvény csavarása volna, az arra alapot nem nyújt! Perrendtartásunknak legmegfelelőbb, ha az Ítélet — feltéve, hogy az első vagy másodfokon lett jogerőssé — visszautasítása a miniszter részéről felebbezésnek vétetik* (hisz a törvény szerint úgyis 15 napon belül nyilatkozni tartozik az Ítéletre vonatkozólag) mert hisz a miniszter rendelte el a fegyelmi eljárást s azzal vállalta a felperességet is — és az ügy másodfokú (ez a gyakoribb), illetve a harmadfokú egyházi bíróság elé kerül, ahol alkalom adatik * Téves, mert jogerős ítélet ellen nem lehet felebbezéssel élni. A püspök ily esetben úgy jár el helyesen, ha az ügyet tisztelettel visszaküldi a miniszternek azzal, hogy néki (püspöknek) sem az egyházi, sem az állami törvény szerint nincs joga az eljárást újból folyamatba tenni, mert ez csakis a miniszter dolga. (Szerk.)
