Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-10-07 / 41. szám
1911. október 7. Evangélikus Lap. 41. sz. 3. oldal itt mégis csak végez valamit, ha nem is az egész Luther-Társaság, legalább annak egyik szerve és hogy talán mégis sikerül az általános torméketlenség mellett némi hasznot elérni. A titkár mindent elkövetett, hogy a gyűlést összehozza, de fáradozása hiába volt. Hosszas várakozás és keresgélés után sem sikerült két bizottsági tagnál többet összetoborozni. Ennek folytán az irodalmi szakbizottságra is érvénybe lépett a már nem szokatlan határozat: „elhalasztatik a novemberbon tartandó budapesti találkozásra". A besztercebányai ünnepségek a Luthor-Tár- saság számára fiaskót jelentenek, amelyért a felelősség elsősorban mindenesetre a vezetőket terheli. De, úgy vélem, helytelen eljárás volna kizárólag őket okolni és a hibát egyedül bennök keresni. A bajok alapoka másutt rejlik. Hogy hol és miben és hogy mimódon lehetne segíteni és hasonló dicstelen fellépések megismétlődését megakadályozni, annak fejtegetését — tanulva a Luther-Társaságtól — más alkalomra kívánom halasztani. Homyánszky Aladár. Kovács Andor orosházai evang. lelkész beszéde az egyetemes gyámintézet ünnepén Beszterczebányán. Rövid bevezetés után, amelyben a jeles szónok az egyetemes gyámintézet múlt évi jubileumáról megemlékezett és a Luther-Társaság és gyámintézet feladatát és jelentőségét méltatta a Gal. VI. 2-ből vett szöveg alapján a következő beszédet mondotta: A felolvasott szent igék alapján legyen elmélkedésünk tárgya: A gyámintézet jelszava! I. Egymásnak terhét hordozzatok! II. Úgy töltsétek be Krisztus törvényét. „Egymásnak terhet hordoztátok.“ Fenséges nagy elv, valóban emberi, keresztyéni, krisztusi gondolat ez. Ennek a gyakorlati életben megvalósítását köti gala- cziabeli híveinek szivükre Pál apostol. Nyoma van e gondolatnak már Mózesnél is, kitűnik ez a rendelkezéséből : „Ha a te felebarátod ti köztetek megsze- gényedik és megfogyatkozik, tégy jól ő vele, akár jövevény legyen, akár zsellér, hogy élhessen ti köztetek.'* A nagy próféta Istentől ihletett lelkének egy fényvillanása a parancs, amely az 6 világ páriainak, a rabszolgaságban sínylődő, az állati terhek súlya alatt roskadozó, földhöz ragadt, szegény népnek majdani felszabadúlását, keserű sorsának enyhülését jelezte. Jézus e nagy elvet egész fenséges voltában megvalósította, de mi még ma a 20-ik században is messze vagyunk attól, amire nekünk ő példát adott. Pál apostol felhívása ma sem felesleges, sőt szükséges. Be fogjuk ezt látni, ha csak egy pillantást vetünk is az emberek mai életére és társadalmi viszonyaira. Az egyesülés, a tömörülés szükségórzete talán sohasem volt olyan élénk, mint épen manapság, a nehéz idők, a mostoha viszonyok, a közös érdek mind szorosabbá váló külső közösség létesítésére ösztönzik az emberi társadalom élet hivatást, foglalkozást kenyérkeresetet tekintve egymáshoz közelebb álló egyedeit. Ámde a mi időnkben csak külső keretek között való egyesülésről beszélhetünk, csak a külső összetartozás tudatával,' jelenségeivel találkozunk, ellenben nincs meg az emberek közt a belső, lelki egység, a külön-külön egymás iránt táplált igaz, testvéri érzés, az egymás iránt való jóindulat, az egymás iránt való őszinte érdeklődés, egymás gyámo- lításának a vágya, az egymás segítésére és támogatására irányúló igyekezet, az egymás terhei hordozására kész felebaráti hűség. Azt ne mondja senki, hogy ezek meg vannak, mert lépten-nyomon, azonnal rácáfol az élet. Olyan a mai társadalom képe, mint a feldúlt hangyabolyé, zsibongás, összo-vissza futkosás, erőt meghaladó küzdelem, ideges kapko iás, őrűletes verseny folyik körülöttünk. A rettenetes kavarodásban, a vásári lármában, a szédítő forgatagban alig tudunk helyünkön megállani. Zúgnak körülöttünk a habok, az egymásba ütköző, az egymás ellen küzdő érdekek habjai, a rútabbnál rútabb, a kegyetlennél kegyetlenebb szenvedélyek szele felkorbácsolják a hullámokat s a háborgó, szennyes vizek felett orgiát ül a tomboló vihar: a fókeveszett emberi vad indulat. Sok ember martalékává válik az ellene folyó hajszának. Nem hogy levennék válláról a terhet, de sőt annyit raknak reá, hogy összeroskad s ha elesik, nincsen aki segítse, nincsen, aki folemolje. Harc az az élet, a melyet ember ember ollen vív, az önző, és hazug; harcmező a föld, melynek göröngyeit köny és vér öntözi. Ember az ember, gyarló gyenge, bűnös, nem könnyíti terhedet, hanem súlyosbítja, nem segít, hanem gátol, nem emel fel, hanem lever. Tombol örömében, hogy mást keserítsen, átgázol egymáson, hogy céljához érjen. A szegény mellett elmegy a gazdag, a nélkül, hogy nyomorát meglátná; a szenvedőt elhagyja a boldog, anélkül, hogy bajában megszánná. Sok sóhaj, sok köny, sok sírás, zokogás emészti a nélkülözőket, a bánkódókat, a a szerencsétleneket s olyan kevesen akadunk, akik a sóhajt mogértik, a könnyet letörlik s a sírást elnémítják. Nincs, nem ól sok ember szivében a Krisztus; nem teljesítik sokan az apostoli parancsot : „Egymásnak terhét hordozzátok !“ Elszorúl a szivem, ha az élet mélységeibe
