Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-10-07 / 41. szám
4. oldal. Evangélikus Lap. 41. sz. 1911. október 7. tekintek s a szenvedők kínját, gyötrelmét szemlélem. Lépten-nyomon ijesztő, sötét rémes jelenségek tolulnak elém s nem tudok szabadulni attól a leverő, végtelenül elszomorító benyomástól, amelyet a szenvedés látása gyakorol reám. Látom a nyomor sápadt arcát, azt a nélkülözésektől, gondoktól, szenvedésektől elkínzott elgyötört, sáppadt arcot, a melyen a szükség, a bánat ereje korán mély barázdákat szántott; látom a kiszáradt, könnyeket már hullatni sem tudó, mély beesett szemeket, a melyek előtt alig jelenik meg az élet derűje, az öröm, a remény szivárványa; látom a küzdelemtől meggörnyedt, roskadozó testet, amint idő előtt a sír felé hajlik; hallom a megtépett, reményt vesztett keblekből fel-feltörő nehéz sóhajokat, a közeledő csüggedés és kétségbeesés rémes hangjait; elfogódom és kicsordúl szememből a köny, amint nézem, hogy az Ínség, ez a kegyetlen, durva poroszló kíméletlen kézzel tépi, szakgatja le a didergő, elesett, nyomo rult ember testéről utolsó rongyait is. Látom az éhezők tömegét, amint kiaszott arccal, sovány, vézna, reszkető kezekkel, remegő, vértelen ajakkal kenyérért esengenek. Látom a csalódottak, a szerencsétlenek légióját, akik kiégett kebellel, szivökben keservvel, zúgolódással és átkokkal ajkukon kétségbeesetten rázzák az élet fáját, amelyen számukra nem fakad levél; nem nyílik virág, nem terem gyümölcs. Látom az üldözöttek komor csapatát, amint űzve, hajtva, menedéket keres, hegyek barlangja nem fogadja be, a völgy mély öle nem rejti el őket, erdők sűrűsége, panaszukat visszhangozza, a süvítő, hideg szél nyomorúságukról, szenvedésükről beszél. Látom az árvát elhagyatottságában, mint gyenge virágot vadon közepette, mint földre hajló, szomorú fűz ágat alant nyugvó édes anya sírján, mint sötét fejfára ráborúló repkényt, amelynek levelén barmat- cseppben csillog a legkeserűbb köny, az árvának könnye. A sír néma, lakója porszivét nem indítja meg az árva jajszava, a temető kihalt, képe sötét, rideg, szívtelen, kegyetlen a világ, nem szűnik meg soha az árva zokogása, fájdalma nem gyógyúl, könnyje el nem apad ... A levegőégben a szenvedő sóhaja lebeg, a föld porát a szenvedők könye öntözi, a világ ínségesekkel, nyomorgókkal, szenvedőkkel van tele. Annyi a panasz, hogy el sem mondhatjuk, annyi a nyomorgó, hogy meg sem számlálhatjuk, olyan sötét a világ képe, hogy alig láthatjuk meg, alig vehetjük észre azt a gyenge fényt, amely a szerencsések, megelégedettek s boldogok pályáján fellobog. Megvaló- súl-e hát közöttünk a parancs: Egymásnak terhét hordozzátok ? S amit egyesekről és általában mondottam, vonatkoztatható az küzdő ev. egyházunkra is. „Szegények mindig lesznek köztetek“ . . . mondja Jézus. Különösen közöttünk, főképpen a mi egyházunkban* Hiszen mi az államnak még ma is mostoha gyermekei vagyunk. Csak morzsalékok hullanak számunkra asztaláról s e miatt papjaink nélkülöznek, híveink sanyarognak s egyházunk pusztúl. Törvény biztosítja jogainkat, ígéretek élesztgetik már-már csüggedésre hajló lelkünket, de a hathatós védelem késik, egyre késik és sanyarguuk, nyomorgunk tovább, roskadozó vállainkra mindig több, nagyobb terhet veszünk, csakhogy szent örökségünket, anya- szentegyházuukat, iskoláinkat s közintézményeinket fenntarthassuk, de hova-tovább mind nagyobb mértékben fogja el szivünket szegénységünk, gyengeségünk érzete s mindjobban befészkeli magát lelkűnkbe az elégületlenség. Tatarozunk, foltozzunk, s az önfeláldozó, verejtékes munka közben mindig több hiányra, mindig több égető sebre bukkanunk. A régi hithűség, az odaadó buzgóság ma is megvan bennünk, de az erőtlenség fenyegető réme, a paizsos férfiú, bármerre nézünk, bármerre megyünk, mindenütt előttünk áll, nyugtalanít üldöz, keserít bennünket. Gyülekezeteink nagy számban sínylődnek, hithű népünk görnyed terheinek súlya alatt; hittestvéreink százával ezrével bolyonganak szerteszét s nincs erő, amely őket össze tartsa, amely őket tömörítse s apáik hitében megtartsa és erősítse. Széthullunk, mint az oldott kéve s nincs kéz, amely erős kötelékkel össze tartson minket. De van! Félre a csüggedéssel. Azé a jövő, aki hinni és bízni tud. Mi hiszünk és bízunk a mi megtartó erős Istenünkben, aki közel 400 esztendőn keresztül vezette egyházunk hajóját fenyegető vizek, zúgó viharok, rémes sziklák, tátongó örvények között. 0 ami megtartónk. Ma is halljuk bátorító szavát: „Ne féij, csak higyj“ . . . Őseinket az ő bátorító szava tartotta meg, minket sem hagy el. Ma is elküldte hozzánk, közénk vigasztalást, áldás osztó, jóságos angyalát: a Gyámintézetet. Ez a szent intézmény, amely egész éven át alamizsnálkodik, kér, gyűjt segélyre szoruló gyülekezetek részére, ma itt e nemes városban, e nemes egyházban oltárt emel a könyörület számára, s fellobogtatja az oltáron az Isten iránt való hála s az emberek iránt való szeretet áldozati lángját s eláng fényénél olvashatjuk jelszavát: Egymásnak terhét hordozzátok! Véssük szivünkbe e jelszót és ne feledjük el soha. Ha a saját terhűnk úgy lenne is, segítsünk másokat terheik hordozásában, gondoljunk mindig azokra, a kik erőtlenebbek és gyengébbek, mint mi; gondoljunk szegény egyházainkra, amelyeket emészt, pusztít az Ínség; gondoljunk azokra a szegény testvéreinkre, akik a maguk erejéből nem képesek egyházukat fenntartani, templomot, iskolát építeni, ne zárjuk be füleinket a2 alamizsnát kérők kiáltása előtt, sőt nyíljék meg előttük szivünk és kezünk. Legyen vérünkké, vezérelvünkké, életünk irányító, megtermékenyítő és gyümölcsöző széllé
