Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-08-05 / 32. szám
4. oldal. Evangélikus Lap. 32. sz. 1911. augusztus 5. tások megszüntetése felett tanácskozásra gyűlnek össze. Az evang. lelkésznek ezen minőségében a szabad kőm íves-szövetségben épp úgy nincs helye, mint bármely más felekezet papjának, mert ott csak emberszeretetére, humanizmusára, önzetlen munkásságára, nem pedig felekezeti el- fogultságára van szükség. Ha ez utóbbit le tudja vetni, ha szívét a tiszta, felekezetiségmentes emberszeretet tölti be, ha Krisztusnak, a legnagyobb szabadkőmívesnek tanításait megértve, a közjóiét és boldogulás érdekében erőt és időt áldozni hajlandó: akkor a szabadkőmíves-szövet- ségben buzgó munkatársakra talál, kikkel a szövetség nagy müvén dolgozhat. Nem kell attól tartania, hogy ott magában lesz, akár mint pap, akár mint evangélikus lelkész; talál ott hitsorsost, talál lelkészt, sőt püspököt is. Ezeknek példája megnyugtathatja afelől, hogy a szabadkőmívesség éppen az evang. egyház tanaival jöhet legkevésbé ellentétbe, mely a szabadvizsgálódást, a felvilágosodás terjesztését tanítja és követeli s a lelkiismereti szabadságot merev dogmák bilincseibe verni nem akarja. De cáfolatot igényel a cikknek azon meg- gyanúsítása is, mintha a szabadkőmíves-szövet- ség előtt a „haza“ alárendelt fogalom volna. Ha ez irányban a közzétett alapszabályok kellő megnyugtatásul nem szolgálnának, melyek pedig hazaszeretetre és a hazafiúi kötelességek lelkiismeretes teljesítésére kötelezik a tagokat, a szövetségnek fentebb ismertetett céljai nem hagynak fenn kétséget aziránt, hogy a szövetség, különösen a magyar szabadkőmívesség nem a néger rabszolgák felszabadításán, hanem azon társadalom javításán kezdte és folytatja munkáját, amelyben él és melyen kívül „nincsen számára hely“. Nem egy összeütközése volt már a magyar szabadkőmívességnek a külföldiekkel, melyek ä testvéri szerves kapcsolat révén annak belügyeibe avatkozni, azt irányítani és sovinisztának tartott nemzeti törekvéseitől eltéríteni kívánták. Ezen törekvésekkel azonban a magyar szabadkőmívesség szembeszállóit és nyíltan kijelentette, hogy inkább lemond a világszövetség minden erkölcsi előnyéről, hogy sem nemzeti törekvéseit feláldozza, mert „csak magyar akar lenni!11 A magyar szabadkőmívesség kulturmunká- ját a nagyközönség csak egyes már megalkotott és áldásosán működő intézményekből ismerheti. Ezek közül többet, például az Önkéntes Mentő-Egyesületet, a rabsegélyezést, a Hajléktalanok Menhelyét, a melegedő szobákat, a levesosztó intézetet, az Ingyen kenyér és Ingyen tej intézményét s a Szünidei Gyermek- telepeket a szövetség átadta már azon egyesületeknek, melyeket a társadalom körében e célra létesített. A többit még önerejéből tartja fenn; de szintén népszerűsíteni igyekszik, hogy aztán ismét újabb teret keressen munkálkodásának. Egyébként tévedés volna azt hinni, hogy Páratlan szorgalmával, észszerű takarékosságával szép vagyont gyűjtött, de e vagyon birtokában is megmaradt szerény embernek, aki a maga értékét ismeri, de annak hangoztatásával nincs terhére senkinek. A vagyont nem nézte az ember értéke fokmérőjének ; a munka és jellem volt szemében az ember két legértékesebb tulajdonsága, amely áttörte a társadalmi korlátokat. Benne is, mint igazi polgárban, élt a kifogástalanság kultusza, mely megjelenésében, gondolkodásában, tetteiben egyiránt, még kicsiny dolgokban is jelentkezett. Udvarias, tiszteletadó mindenkivel szemben; nem lehetett egy szava, amely a legszigorúbb mérték próbáját ki nem állta, vagy amit utóbb megbánt volna. Beszédén, elhatározásain megérzett, hogy sokat időzött emelkedett lelkű, finom érzékű nők társaságában, mely lelkét megtartotta az eszményibb életfelfogás magaslatain és erkölcsi önfegyelemre szoktatta. Ez erkölcsi önfegyelem egyéniségére sohasem nehezedett kínzó nyűg gyanánt, ahogy az önzők és kedvteléseiknek vakon hódolók érzik; inkább támaszának, társadalmi élete biztos alapjának, boldogsága, lelki harmóniája eszközének nézte. Amit elvállalt, munkát vagy megbízást, aprólék osságig fokozódó lelkiismeretes gonddal végezte, hogy senki benne legparányibb hibát ne találhasson. Egyházközségünk gazdasági választmányának ő volt legszorgalmasabb,legpontosabb tagja. Tulajdonságainak koronája igazi jó szíve, mely minden szűkölködővei, szenvedővel együtt érzett. A jótékonyság nála életszükség volt, még pedig az öntudatos evangélikus keresztyénhez legillőbb önkéntes jótékonyság. Jutalmat nem várt; sen a tömeg tapsára, sem a legfelsőbb elismerésre nem szomjazott. Ő akkor érezte jótettének jutalmát, amidőn az elhatározás megszületett lelkében. Áthatotta annak a bibliai mondásnak igazsága: „Ha egygyeljót tesztek az ón kicsinyeim közül,azt én velem magammal cselekedtetek.“ Ép azért adományainak teljes sorozatát nem is tudjuk. Róla joggal elmondhatjuk, hogy elveszettnek tartotta azt a napot, amelyen jót nem cselekedett. Egyházi jótékonyságát bizonyos tervszerűség és gya- korlatiság jellemezte, ami néha épen a legnagyobb ideálistáknál fejlődik ki legtökéletesebben. Mint ter- lingi birtokos presbytere volt a modori egyháznak; ekkor leginkább a lelkészek, tanárok és tanítók nyugdíjintézete iránt érdeklődött, e célra évenként áldozott
