Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-07-29 / 31. szám
Evangélikus Lap. 31. sz 7. oldal 1911. julius 29. irányuló minden törekvést nyíltan, vagy lenéző hallgatással bélyegez meg 1 i Ebből a rövid vázlatból mindenki levonhatja a tanulságot! Ha nem nézzük is a papi fizetések sokféleségét csak azt, hogy az a többségnél csupán 1600 koronára rúg s hoteá sokszor az emelkedés és előlépés minden reménysége nélkül, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a papok többsége elégedetlen 8 ennek az elégedetlenségnek a megnyilvánulása talán nem mindig a legúribb modorban és a legszerényebb hangon történik. De ha nem hunyjuk be a szemünket, hanem futólag mérlegeljük azokat a kellemetlen mellékkörülményeket is, amelyek ezeket a fizetéseket még keservesebbé teszik, hogy t. i. a papi álláshoz meg nem kívánt szakértelemtől van a mennyiségük, minőségük és jövedelmezőségük függővé téve, hogy azokért külön meg kell dolgozni s hogy gyakran a papnak magának kell a fizetését képező szolgáltatások beszedéséről es behajtásáról gondoskodni, hogy azoknak értékesítése nem mindig lehetséges s hogy végül a fizetés legnagyobb része csak ősestei folyósítható, akkor egyenesen elodázhatatlan szükségnek látszik, hogy valaki, az, aki a pap munkáját igénybe veszi, tőle odaadást, lelkesedést és buzgóságot vár, ezeken az állapotokon — váltó* lásson, adjon neki tavaszra nyárra is kenyeret, biztosítson neki tisztességes megélhetést, hogy tényleg hivatásának élhessen. Ez nem mai kívánság. A történeti fejlődés iránya ezeknek a törekvéseknek kétségtelenül nem kedvez s az óhajok teljesülése a meglévő állapotokat gyökeresen felforgatná. Szinte lehetetlenséggel határos, hogy a terményekben való fizetés eddigi rendszere helyett egyszerre készpénzre váltassék mindenütt az egész papi javadalom. De ez nem is volna mindenütt előnyös. És pedig azért nem, mert a folyton fokozódó drágaságnak erős ellensúlyozója a terményeknek szintén felfelé törekvő ára. Ahogy nő a drágaság, úgy emelkedik természetszerűleg a termények pénzbeli egyenértéke. Egynémely terménybeli járandóság tekintetében, tehát csak egy pár kérdés volna szabályozandó: pl. hogy a pap fizetése ne függjön folyton változó tényezőktől: párok száma, hívek vagyoni helyzete s azok beszedése ne a pap által történjék. Az egyház megszabott mennyiségű és kifogástalan minőségű terményekkel egyházi magtárból fizesse a papját. Mivel pedig az értékesítés nehézsége s gondja még így is meglehetős kellemetlen helyzetbe hozhatja a papot, kötelezni kellene az egyházakat, hogy a pap kívánságára a termények értékesítéséről is gondoskodjék, vagy mivel a termények kivétel nélkül őszszel adatnak az egyház a termények értékének bizonyos °/o-áig az év elején és derekán át előleget adni tartozik. Ezek egész természetes dolgoknak látszanak, de hogy a gyakorlatban mennyi szükségtelen súrlódásnak, kellemetlenségnek s — károsodásnak van a lelkész kitéve, azt csak az tudja, aki benne él I Ez még nem fizetésjavítás, csak rendezés, azonban ez is egyik előfeltétele a papok exisztenciája javításának. A fizetésjavítás sem szerénytelen kívánság A faluban, ahol a pap él, még mai fizetése mellett is úr. Különösen ha híveivel és a tanítóével hasonlítjuk össze a jövedelmét. Mivel minden hasonlat sántít, néhol ez is sántítani fog, mert a legújabb fizetés- rendezés óta, korpótlékok és egyéb pótlékok segítségével a tanítónak — több fizetése van, mint a papnak. Azt mondják: megérdemli. Meg is érdemli, sőt többet is megérdemelne, csakhogy a teljesen .szabad“ pályákat kivéve a „hivatalnokokat4, és a szellemi munkásokat nem érdemeik, hanem qualifi- kációjuk szerint osztályozzák. Ez alól csak a pap kezd kivételt képezni?! A pap képzettségével egyenlő képzettségű más foglalkozású hivatalnok-elemnek több a javadalma és a jövedelme. A papét az övékkel egyenlővé kellene tenni. Régi kivánság, hogy a tanárok fizetése szeriyit igazodjék a papi fizetés. Ez egyelőre a maximum és a minimum, amire törekedni, aminek elérését szorgalmazni kell, hogy a fizetésjavitás igazán segítség legyen.Smivel álmainkban sem merünk többet remélni, ezzel soká, nagyon soká megelégednénk. Jobb lenne, ha számokat mondhatnánk, de igy rövidebben s határozottabban fejezhetjük ki magunkat. Az összehasonlítás elől se szándékozunk megszaladni. Ha ugyanis a papok a tanárokéval egyforma fizetést akarnak, kikerülhetetlen, hogy sokan összehasonlításokat ne tegyenek a két hivatás minősége, munkája, célja s haszna között. Ezzel az összehasonlítással hamarosan végzünk. A valóságon messze felül emelkedve, ideális szempontból nézve a dolgot, a tanár a gyermekeket tudományra és bizonyos életpályákra nevel. A pap se tesz mást, csakhogy az ő munkájának súlypontja a vallasra és becsületességre, tisztességre való nevelésen nyugszik. Ezt kiegészíti az egyesekkel való különös foglalkozása (lelkipász- torkodás) és a bűn ellen való küzdelme (belmisszió). Ha pedig leszállunk a való élet realitásának légkörébe s e munkáknak eredményét nézzük, az mindkét oldalon egyformán kevés. Amennyi a tanár munkája után, a tudományból megragad a tanuló fejében, annyi eredménye a — prédikációnak is mindig van. A többi a fegyelmen és a kényszeralkalmazásnak a lehetőségen múlik. — A heti 20, vagy hány óra látszik még lényeges külömbségnek. De ez is redukálódik, ha a papok folytonos készenlétben állását s önművelésöknek nagyobb szükségét állítjuk vele szemben. Még így is kevesebb lesz a papok fizetése. A tanár ugyanisz városban lévén egy s más dologhoz
