Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-07-29 / 31. szám
8. oldal Evangélikus Lap 31. sz. 1911 julius 29. könnyen olcsón hozzájut, amit a papnak falun drága pénzen kell megfizetnie. Elég, ha az evang. papi praktikus életcélt kifejező kissé triviálisnak tetsző, de nagyobbrészt igaz „klasszikus“ mondást, a „multi liberi et libri“ pontját vesszük szemügyre. A neveltetés és önművelés költségeinek fedezését. Ennek ellenébe viszont a pap más tekintetben lesz előnyösebb helyzetben. Az önművelés költségeire való többszöri célzást akadnak, akik kétkedő mosollyal és fejcsóválással olvassák. Pedig ezért pusztán magáért is érdemes volna áldozatokat hozni Az anyagiakban való szükség, a gazdálkodásból és egyéb fizetési mizériákból keletkező gondok és munka okozzák legtöbbnyire, hogy papjaink szellemi tevékenységének az emlegetése kétkedő mosolyokat szülhet. A tisztességesebb megélhetési viszonyok közé kerülő lelkészekre e téren biztosan nem lesz annyi panasz, mint reánk. Lesz rendes agendájuk, járathatnak egy rendes egyházi s más lapot, jobban támogathatják az egyházi irodalmat, módjukban lesz megszerezni egy-egy jó könyvet is. S a rossz kabátot is jobbal cserélhetik fel. Joggal többet is lehet majd követelni tőlük. Néhánynak módja volna abbahagyni sok más bevételét gyarapító, de hivataloskodásának kárára levő mellékfoglalkozását. Csupa gyönyörűséges kilátás, melynek elsősorban az egyház látná hasznát. Ki fogja azonban megadni ezt a fizetést? Az egyházak ? . . Azok megtették eddig is a magokét. Ha nem adtak is a mai viszonyoknak s igényeknek megfelelő fizetést, ami tőlök tellett, azt megadták. A mi népünk vagyoni állapotához s igazságtalan, személyi adókulcsához mérten a mai fizetés is sok helyen több mint amennyit méltánylással tőlük várni lehet. S még ezt az aránylag sokat is megtoldották a hívek szeretettel s ragaszkodásból adott adományaikkal. Ezt hálátlanság volna elfelednünk. Arról, hogy a lelkészek kinőttek a hajdani primitívebb viszonyokból, s hogy igényeik a velük szemben táplált követelmények következtében megváltoztak s hogy a pénzgazdaság mai korszakában megélhetésöket más alapokra kénytelenek fektetni, ők nem tehetnek s ez irányú kötelességeiknek a jelzett mértékben aligha tud valamelyikük megfelelni. Azért nem marad egyelőre más reménységünk, mint az állam segedelmében való bizakodás. Vagy pedig, ha ez soká késne, rá kellene szánnunk magunkat, hogy egyöntetű határozott és céltudatos eljárással keressük módját a magunk erejéből való segítésnek, esetleg a szerkesztő úr által ajánlott módon. Az államban azonban egy ideig — mindaddig, amig a kath. papok számítanak rá — még határozottan bízhatunk. Hiszen ma még a stóla és anyakönyvezésért járó jövedelem csökkenésért való kárpótlásról Í3 beszél\ \ nek, amire lehet törvényes (?) jogunk, a szokásból folyó igényünk, de ami igazában véve egy papot sem illet meg. Mert hajdan a stóla és egyéb díjak képezték az egész papi fizetést s amióta papi fizetés van, nem kellene, hogy stóla és egyéb díj járjon az egyes - lelkészi ténykedésekért. A kilátások tehát nem egészen kedvezőtlenek. De! 1 . . A tavalyi egyetemes gyűlésen történtek intő például kell hogy szolgáljanak. Nemes idealizmussal eltelt s a papi állást feltétlenül megbecsülő vezetőink magok sem tartják az örökös kéregetést helyén valónak. Bármennyire sürgős és talán életkérdés sokakra nézve az ideiglenes segítés is, mindenesetre ajánlatosabb, — mert a hozzánk méltóbb és önérzetesebb — a megfontolt és komoly várakozás és a bizalom. A társadalom hivatalnok-elemei mind helyzetük javítására törekszenek. Mindenfelől óriási igényeket támasztanak az adófizetők és az állam pénzére. Ha mi érezzük is s meg vagyunk is lelkünk mélyén győződve arról, hogy mi vagyunk leghasznosabb szolgái a társadalomnak, az államnak s talán az emberiségnek is, ha száz és ezer okunk és jogcíműnk van is panaszra és fizetésrendezésre . . . tőlünk mindenki azt várja, hogy az anyagi javakért való mértékben tülekedésben ne harcoljunk az első sorokban. Már pedig, úgy látszik, oda törekszünk. Legalább a követelések és kérvényezések alkalmainak a felfedezésében nem tartozunk az utolsók közé. Mire való az : munkaváltság, irodaáltalány, drágasági pótlék, vasúti féljegy, felemelt kongrua, ötödéves korpótlék és más egyébnek egyszerre s összevissza való követelése ? Az evangélikus lelkészeknek egy követelésök legyen, de arra aztán koncentrálják minden erejöket s azt minden rendelkezésökre álló eszközzel elérni igyekezzenek : hogy fizetésök a tanárokéval egyenlő legyen. A többi apró morzsa nekünk nem segítség s az utána való örökös áhítozás nem nekünk való. Se több nem kell, se kevesebbel nem segítenek rajtunk. Ebből sem fogunk vagyonokat szerezni, de legalább mellette hivatásunknak élhetünk! Valamennyiünknek csak hasznára válnék, hogyha minden kapkodás nélkül, igazunkba vetett hittel egyet követelnénk s azt meg is kapnók s emellett nem idéztetnénk bár alaptalan, de mégis kellemetlen közhelyeket, melyeket eredetileg másokra szabtak, -- saját fejünkre. Addig, amíg a mai állapotok közt kellene élnünk, legalább büszkék maradhatnánk becsületes szegénységünkre s méltósággal hordoznók a magunk „gyönyörűséges igáját“ . . . Ölhetett kézzel azért nem kellene ülnünk s kítátott szájjal nem kellene várnunk a rendezés sült galambjára. Erőt kellene gyűjtenünk, megdönthetetlen argumentumokkal fölfegyverkeznünk, hogy az utolsó győzelmes rohamban diadalt arassunk. Két ütközetet kell megvívnunk: egyiket a zsinaton, hol