Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-05-13 / 20. szám
Evangélikus Lap. 20 sz 9. oldal 1911. május 13. tűi reánk váró, hanem itt a fö'dön, a mi világunkban az igazság és a szeretet törvényei alapján létesülő boldogabb ország megalapításának kötelezettségét oltja szivünkbe. Ma már a forradalmi szocializmust mindjobban felváltja a józan haladásra va'ó törekvés, amelynek mestere Sidney, otthona pedig az angol Fábius társaság Ezen u. n. kollektiv-szocializmus már rendes, elfogadható programmal dolgozik. Nem kapkod többé, nem is hangoskodik, hanem tudatosan tör előre ama cél felé, hogy közoktatás, közegészségügy, közlekedés, élelmezés, lakás és mindaz, aminek helyes ellátásáról a társadalom nyugodt élete függ, az önző és csak haszonra törekvő magánvállalkozás köréből lassanként teljesen a közösség kezelésébe menjen át. E józan szó cializmus térfoglalásának megannyi jelensége, hogy pl. itt a mi hazánk fővárosában Budapesten az iskola a közlekedés, a kórházak, vízvezeték, világítás, kenyérgyár, fővárosi lakások, tejcsarnok stb. lassanként mind a közösség szociális munkakörébe megy át. így kezdi meg a szocializmus azt az átalakító folyamatot, amelynek végső célja amaz erkölcsi emelkedeitség, hogy az ember, akinek szükségleteit a közösség igyekszik megfelelő módon kielégíteni, ne anyagi javak felhalmozása érdekében törje magát kei észtül egy egész életen, hanem a munkálkodés gyönyörűségéért, a jó munka dicsőségéért az egyetemes jólét előmozdításáért dolgozók. Ez új szociális folyamatban most már mi az egy ház teendője, hogy egymást megértse, karöltve haladhasson a szocializmussal ugyanazon cél felé? Mikép teremthetjük meg az igazi evangeliomi szocializmust, a testvéri közösség társadalmát? Az új szocializmusnak az a célja, hogy olyan kö zösséget teremtsen, amelyet minden ember szolgál és amely minden embernek javát szolgálja. „A rendszertelen egyéni erőkifejtés helyett, amikor minden ember azt tehet, amit akar, a szociálista szervezett erőkifejtést és tervet követel“. Mintha csak az evangéliom egyházának egész szervezete ezen szociálista gondolat terméke volna. Hiszen az evangéliomi egyházak autonom élete is olyan, „amelyet minden ember szolgál és amely minden embernek javát szolgálja“. Magunk iránt való kötelességünk, hogy erről a szociális munka józan harcosait felvilágosítsuk Meg kell velünk értet nünk, hogy minden tiszteletreméltó közösség, amiben az állam, az egyház, a község, a család nem más, mind a körükbe tartozók nemes értelemben vett érdé keinek önzetlen szövetsége. E szövetkezések azonban csak akkor felelnek meg igazán a hivatásuknak, ha erkölcsi alapon és erkölcsi célok szolgálatában állanak. E tekintetben az evangélikus egyház a szocializmussal való összemüködéstől nemcsak hogy vissza nem riadhat, hanem a vele való együtthaladást annak helyes irányítása végett, keresni és ápolni köteles. (Folyt, köv.) IRODALOM. Luther von Hartmann Grisar S. J. 1. kötet. XXXVI. és 656 oldal) Luthers Werden Grundlegung der Spaltung bis 1530.— Kiadta a „Herdersche Verlagsbuchh,“ Freiburg i/Breisgar 1911 Ara 12 M.= 14 40 K. A reformátorokról szóló „thesist“, amit a katholikusoknak hínniök, bizonyítaniok és hirdetniük kell, régóta ismerjük a hittanítási és a „missziói“ prakszisból. Legutóbb maga a római pápa formuL.zta igen világosan a hírhedt ,,Borromaeus“-encyclikában. Hogy t. i. a reformátorok fennhéjázó és lázadó emberek, akikre ráillik Pál apostol szava (Philippi 60 318 ), hogy ők ,,a Krisztus keresztének ellenségei“, „testiekben bölcsek“ és hogy „Istenük az ő hasuk“ . . . Hogy nem az volt a céljuk, hogy az erkölcsöket javítsák, hanem maguknak és kartársaiknak korlátlan szabadságot akartak biztosítani a hit alaptételeinek letagadása útján . . . Hogy nekik szól a próféta fenyegétése (Jes. 520); Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak“, mert lázadásukat, a hitnek és az erkölcsnek a tönkretételét reformációnak mondották s magukat a régi erkölcs visszaállítóinak nevezték, holott tényleg annak megrontói voltak, akik felújították az ősker. korabeli véres üldözéseket, az eretnekség pestisét és végül az evang. szabadság leple alatt a bűnöknek és fegyelmetlenségnek oly járványát, aminő a középkorban ismeretlen volt Ezek a hangzatos mondások mindaddig, amíg be nem bizonyítják őket, az arany középkort visszasíró tehetetlenség gyűlölködő nyelvöltögetései maradnak. Ép azéri egész természetes, hogy akadt egy jezsuita történetíró, aki — véletlenül épen a pápai thesis bizonyítására vállalkozik. Az se csodálatos, hogy Lutherrel kezdik a sort Mert akármennyit vitatkozzunk mi magunk között a reformátorok jelentősége felett — a kathoüku- sok szemében Luther a „lázadás“ értelmi szerzője, a kath. hit és erkölcs legnagyobb ellensége, a kath. kolostori és szent-ideál igazi ellentéte, Luther, a barát, aki levetette a csuhát s elveit egy apácát feleségül, amit ők soha meg nem fognak érteni és bocsátani Grisar tehát a pápa thesisét bizonyítja. Igaz, hogy úgy adja elő a dolgot, mintha a maga nevében beszélne, az is igaz, hogy nagyon szépen tud a történetírói tárgyilagosságról írni s azt mondja, hogy őt katholikus volta nem akadályozza meg abban, hogy a történeti igazságot elismerje, azonban munkájának a terve, kutatásainak az I. kötetben előttünk fekvő, „eredményei“ nagyon rávallanak a nagy tudományú de roppant elfogult és szüklátkörű, vagy — tendenciózus történetíróra Műve Luther „emberi gyöngeségeink“ és „tévedéseinek“ a katalógusa. Pedig Luther hős is volt, bilincseket törő, évezredes előítéletektől szabadulni igyekvő óriás — ezt azonban Grisar nem képes megérteni. A munka tendenciájára nézve jellemző a szerző programja. Az ember azt hinné, hogy hála Luther nagyságának, rengeteg irodalmi működésének, levelezésének, korán köréje sereglő jóbarátainak és tanítványainak, akik még diskurzusaikat is pontosan följegyezni törekedtek, legalább Lutherről maradt annyi elsőrangú forrás, amelyek alapján úgy külső életviszonyait, mint theológiai fejlődését. jellemét, lelkét meg lehet ismerni. Grisarnak azonban ez mind nem elég. Ö a barátok és ellenségek
