Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-05-13 / 20. szám

' ’ r ” •; - J l p - f ' • ■ ‘ IKföj

iwpw«j in ^^i:iljp^p|^pi^M|^ifPiipj||ppMpK|BM|

10. oldal Evangélikus Lap. 20 sz. 1911. május 13.

által költött „legendákat ‘ is bevonja vizsgálódása körébe. Első pillanatra érthető az „igazság“ megállapítására való eme törekvés, de ha az ember végigolvasta az egész könyvet, akkor látja, minő pokoli ötlet volt a „Luther legendák * tárgyalása. Megvan az ürügy rá, hogy minden jót, mit valaha Lutherről mondottak, a maga „valóságára“ redukáljon s van alkalom arra, hogy azt a tömérdek piszkot, amit Luther ellenségei ráfogtak és mondtak, azt mind felfrissíthesse és újra emlékezetbe idézhesse s mintán az egyes gonosz pletykákat lapokon keresztül tárgyalta — egy-két sorban konstatálja valótlanságukat. Nem nyer kegyelmet sem Luther apja (11. 1.), sem Bóra Katalin női becsülete (440. 1) Csoda, hogy Luther ördögtől való származásának s egyenesen az ördög által történt elvitelének a felhozottakkal egy színvonalon álló s egy időben szintén igen elterjedt legendáját „tudományos* cáfolat nélkül hagyja. Noha Grisar kijelenti, hogy könyvében csak oly dolgoknak van helyök, amelyek „törvény előtt“ is bizonyíthatók (483. 1.), mégsem átallja szétszórtan a leggyalázatosabb rágalmak és pletykák „utánnyomását“, amire a kétszeres cáfolat adja meg neki a jogot. 19. 302-3, 392-3, 407. 459-463, 481—3 1.) Ez az eljárás magában hordja Ítéletét. Fel lehetne rajta háborodni, hogyha a „nem zörög a haraszt . . .“ skeptikus álláspontjára helyezkedő erkölcsbirák fejében előidézendő zavarra és afelett való megdöbbenésökre gondolunk, hogy íme Lutherről a múlt homályából sokkal több és gonoszabb pletykát lehet napfényre hozni, mint ameny- nyiből a legaljasabb fantáziájú ember álmodhatott, de meg is lehet nyugodni azon, hogy — ha Luther „tárgyilagos“ és róla költött legendák ködének eloszlatására vállalkozó életirójának elszórt rehabilitáló nyilatkozatait kihalásszuk, — Luther miatt nem kell szégyenkeznünk. Ha a sok rágalomnak csak valami alapja volna, Grisar volna az első, aki „prozess und aktenmässig“ siet rábizonyítani Lutherre, hogy reformációja csak azért történt, hogy a maga Katáját elvihesse, amint azt a hitfelei bizonyítékok nélkül ma is állíthatják.

Így azonban Luther jellemének más vonásait igyek szik kiemelni. Hogy L. nem volt —,, természeti alkotott- sága miatt“ a rendi életre való (5 1.) „Streitsucht“ és „Rechthaberei“ voltak jellemvonásai s ezért sokan örültek, hogy Erfurtból elmegy (18 1.) Rómában se a jót látta s nem a „minden árnyék fölött álló magasztos egyház nagy eszméjén épült“, hanem „túlságosan“ be- folyásoltatta magát az erkölcsi romlás jelei által (24.) A „képzett, helyes itéletű és becsületes“ Oldecop után — akiről maga Grisar is elismeri ugyanazon a lapon, hogy amit állít, az néha „falsch“ s hogy azokban a dolgokban, amelyekről személyesen meg nem győződött „unfreiwillige Irrthümer“ esnek meg vele — azt állítja, hogy Luther már Rómában megharagudott a Curiára, mert nem engedték meg neki a polgári ruha viselését (26. 1.) Wittenbergben az observanta dolgában, azért fordított köpenyeget és azért pártolt Staupitz- hoz, hogy könnyebben doktor lehessen (28. 1), hogy megvalósuljon Staupitz azon jövendölése, hogy belőle még „Grosser Doktor“ lehet (14. 1.) Az emberek tévedése is segített neki. Rómába azért küldték ki, mert gyorsan pergett a nyelve, későbben a be nem avatottak azt hitték, hogy „szakértelme“ juthatta neki a megbízatást (51. 1.) A wittenbergi egyetemen azért csodálták, mert kívüle ott más okos tanár nem volt s olyan se akadt, aki az ő „Keckheitjával“ fölvehette volna a versenyt (67. 1.) Luther előkészültsége különben „allzu dürftig“ (99 és 147. 1.) Staupitz se volt kiváló theolo- gus s igy „műveletlen theologusok akarták a theolo- giát reformálni“ — idézi Grisar Denifleből (102 1)

Occam se viszi el szárazon, mert Luther tőle tanult, nem pedig Aquinói Tamástól (103—4 1) Item : Luther nagyon szeretett veszekedni s amellett túlönérzetes volt (226—7.) Az ellentmondás megátalkodott szelleme és szellemi dölyfe volt „szerencsétlenségének“ tulajdonképpeni okozója (97. 1.) Soha senki másnak gyönge oldalait úgy mint Luther ki nem tudta fürkészni s azokat „ärger amplifizieren“ (229 ) Még prédikálni is szemtelenül és kihívó hangon prédikált, úgy, hogy Joh. Mensing Herostratussal hasonlítja össze, Grisar pedig sajnálkozni látszik azon, hogy ezt a hasonlatot eddig nem igen méltatták figyelemre (60. 1.)

Ha ezekhez még hozzávesszük az egyházon belül való reformálás lehetőségének a meséjét (35. 1) meg azt, hogy Luther csak addig volt valamire való ember, míg reformáló munkáját el nem kezdte (15. 1), meg azt, hogy theologiai kérdésekben soha nem volt neki, hanem mindig Aquinói Tamásnak volt igaza, hogy mindezek tetejébe Luther századának leggorombább Írója volt, aki sikamlós és goromba vicceket mondott (450—52.), végül pedig a wormsi jelenet lapos megírását, akkor körülbelül előttünk áll az a fia'al Luther, akit Grisar képzel magának: a kath. egyház tekintélye ellen föllázadó, de az apilogetika művészetével tönkre- silányított Luther, aki nyomába se léphet a kath. egyház barátainak, szentjeinek és bölcseinek.

Ez azonban nem az igazi Luther! Az igazi Luthert Grisar azért sem ismerhette meg, mert óvatosan és szándékosan kerülni látszik Luther életének igazi problémáit Mindig Luthert és az egyházat állítja szembe és Luthert a scholastikusokkal üti agyon, holott Luther ereje, nagysága és bátorsága a bibliából, Jézushoz, Pál apostolhoz való viszonyából táplálkozik. Luthernek kortársaira gyakorolt hatását pedig egyenesen kikapcsolja vizsgálódásai köréből, hogy ne legyen kénytelen a hőst látni tisztelőinek ragaszkodásában ! . . .

Hogy Luther ember volt s hogy a kath. erkölcsi ideálnak meg nem felelő, természetes életet élt, azt nekünk nem kell bizonyítani. Hogy egyszer hibásan idézte Augustinust s hogy Lipcsében Eck vitte el előle a pálmát, azt is megengedjük szükség esetén.