Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-05-06 / 19. szám

6. oldal Evangélikus Lap. 19. sz. 1911. május 6.

legelő-illemények fejében erdőterületet kaptak is, ezt a területet erdő nélkül, vagyis a rajta levő fa nélkül kapták meg, tehát az arról kivágott fáért az uraság ellenértéket szolgáltatni nem tartozott.

Nem bizonyították alperesek azt sem, hogy a pör tárgyát tevő jogviszony s illetőleg a jogviszonyból folyó szolgáltatás minő alapon keletkezett.

Mindamellett a kir. Ítélőtábla megállapítja, hogy ez a szolgáltatás a lókuti 32. sz. tjkönyv- ben fölvett nemesi birtok dologi terhe volt s annak mindenkori tulajdonosát terhelte és terheli tekintet nélkül arra, hogy az illető milyen vallásfelekezethez tartozik.

Mert az évenként visszatérő szolgálmányok- nak a jogosított részére majdnem egy évszázadra visszanyúló időn át állandóan és az ingatlanok mindenkori tulajdonosa által ellenmondás nélkül való kiszolgáltatása annak a megállapítására, hogy a szolgáltatás dologi teher jellegével bir, akkor is alkalmas, ha a jogosította vonatkozó eredeti megállapodásokat bizonyítani s a szolgáltatás jogalapját kimutatni nem tudja.

Már pedig az 5. és 6. alattiakkal bizonyítva van, hogy az uradalom által kiszolgáltatott 18 és 6 öl fajárandóság a lókuti rk. plébános és mester javadalmazásának alkatrésze volt s hogy az 1845. évi egyházlátogatás alkalmával annak ebbeli minősége, az akkor volt egyik földesúr jelenlétében megállapíttatott, ugyanezekkel az okiratokkal és a tanuk vallomásával bizonyítva van, hogy a rk. plébános és a mester fajárandóságát az uradalom 1814 óta, sőt az 1852-ben keresztülvitt legelő-elkülönzés után is egészen az 1901. évig, vagyis addig, amikor fölperes lett a lókuti uradalom tulajdonosa, évenként mindenkor ellenmondás nélkül kiszolgáltatta, sőt a legelő-elkülönzés idejében az akkor volt földesúr a további kiszolgáltatás iránt időhöz nem kötött s a tett nyilatkozatok szerint az állandóság ismereteivel biró kötelező Ígéretet tett s bizonyítva van az is, hogy a fajárandóság kiszolgáltatása ugyanazon módozatok mellett történt, a legelő-elkülönítést követő időben is, ami e tekintetben az 1845. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvben meg van állapítva. Mindezek pedig közvetve bizonyítják, hogy a szolgáltatás nem pusztán személyes jellegű kötelmi, hanem a terhelt ingatlan mindenkori tulajdonosát kötelező dologi jogviszonyban találta jogi alapját.

Ezen ítélet ellen felperes felebbezéssel élt és indokolását a következőkben fejtette ki:

„A tekintetes kir. ítélőtábla igen gondosan

szerkesztett alapos indokolása után, amelyben konstatálta, hogy alperes követelésének jogalapját ki nem mutatta, mert az sem párbér, sem faizási illetmény, sem kártérítési jogcímén, sem szerződési alapon nem nyugszik, azt vártam volna, hogy a tekintetes kir. tábla kimondja, hogy ez a semmiféle jogalkotó tényen nem alapuló szolgáltatás nem képezi a lókuti birtok dologi terhét. Annál inkább meglepett a kereset elutasítása és ezzel annak megállapítása, hogy a kérdéses szolgáltatás mégis dologi terhet képez.

A tekintetes kir. ítélőtábla ebbeli jogi meggyőződését kizárólag arra a tényre alapítja, hogy a lókuti földbirtokosok ezt a szolgáltatást több mint száz esztendeje a rk. papnak és kántornak de facto kiadták.

A kir. tábla tehát azt a jogalkotó tényt, amelyet a kir. Kúria 31. sz. döntvényében az ilyféle szolgáltatás dologi minőségének megállapítására megkíván, a hosszú időn át folytatott gyakorlatban (usus), amely az elévüléssel voltaképpen elbirtoklással azonos, találja föl.

A kir. Ítélőtábla ezen ítélete azonban téves, mert eltekintve attól, hogy jogunk az elbirtoklás intézményét, amennyiben az a telekkönyvi jogszerzés és jogvesztés körén túl esik, nem ismeri, nem képezhet jelen esetben az usus jogalkotó tényt, azért, mert a szolgáltatás a rk. plébános és rk. káhtor részére száz éven keresztül mindig a rk valldsú földbirtokos részéről lett teljesítve, aki a plébánosnak és kántornak egyházi adó természetével bíró ezen járandóság szolgáltatására a parochiális kötelék alapján volt kötelezve.

Megszűnvén a földbirtokos és a rk. plébános és kántor között a parochiális kötelék, megszűnt az usus jogi feltétete és alapja és ezzel megszűnt maga a kötelezettség is.

Az usus csak abban az esetben bírna talán jogalkotó hatállyal, ha ez a szolgáltatás éveken keresztül evangélikus földbirtokosok részéről is teljesítetett volna, de ez nem történt és ez senki részéről nem is állíttatott.

Sajátszerű, hogy ebben az igen egyszerű és világos kérdésben mily könnyen engedi magát megzavartatni a bírói judicium a rk. egyház azon praerogativái által, melyeket ez még mai napság is a maga részére vindikál, dacára annak, hogy az 1791. 26. t.-c. és az 1848: XX. t.-c. ezeket végképp eltörölte.

Ugyan, nézzük csak a dolgot az 1848: XX. t.-c. 2. §-ában megállapított vallásegyenlőség szempontjából.

Protestáns úri családok a Prónayak, Pod-