Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-03-04 / 10. szám
1911. március 4. Evangélikus Lap. 10 sz. 7 oldal. miféle országos nemzeti szempont indokolja azt, hogy a horvát határszélen valamely katholikus elemi iskolában alkalmazott horvát szerzetes áskálódhasson a magyar állameszme és magyar nemzet ellen anélkül, hogy őt a magyar állam ezért fegyelmileg kérdőre vonhatná? És ha ennek a horvát szerzetesnek az ily magyarellenes viselkedésre az iskolátfentartó hatóság utasítást nem adott, miként fogja a miniszter ezt a szerzetest abból az iskolából kidobni? A tanári és tanítói kar klerikalizálása. Nem akarunk ezen kényes kérdés tárgyalásába bővebben belebocsátkozni. A miniszter is csak azt mondja, hogy hozzá eddig konkrét panaszok nem érkeztek, de nem azt, hogy ilyen panaszok nincsenek, sem azt, hogy ilyen panaszokra ok nincs. Kérdésünk célja nem is az volt, a minisztertől egy igenlő választ kapni, amellyel nem saját, hanem elődje hibáját beösmerné, a cél az volt, a miniszter figyelmét felhívni arra, hogy van az állam vallás- és közoktatásügyi igazgatásában egy nyilt seb, melyet mindenki lát és mindenki ösmer, látja és ösmeri a miniszter is és amely, ha azt a férfiút, akire a közvélemény ujjal mutat, a kormány el nem távolítja, hazánk közművelődésének mérges fekélyévé fog kifejlődni. Egyébként még egyszer köszönetét mondunk a miniszter urnák azért, hogy alkalmat adott, azt, ami nékünk, protestánsoknak a szivünkön fekszik, őszintén elmondani. (Vége.) Egyhazunk elnevezése. A Doleschal Lajos főesperes úr által a jelen lap hasábjain említett mosoly, vagy bosszankodás ugyancsak nálam is váltakozott, valahányszor vallásfelekezeti hovatartozandóságunkat a legkülönfélébb módon körülírva, vagy megcsonkítva hallottam s valóban megelégedéssel veszem, hogy ezen kérdésnek szőnyegre vetésénél a főesperes úr megelőzött s igy azt látom, hogy végre más is tarthatatlannak tartja az állapotot. Nem olyan lényegtelen ezen kis „formahiba“, mert hogyan várhassuk el a másvallásu nagy közönségtől azt, hogy ismerje egyházunknak belső értékét s így tisztelni tanuljon bennünket, mikor még azt sem tudja, hogy kicsodák és micsodák vagyunk? Nagy szertelenség uralkodik már a levelezések alkalmával is az elnevezések milyetén használatánál, de semmiesetre sem oly gyakori, mint a személyes érintkezések alkalmával, mert aki levélíráshoz fog, rendszerint érdeklődni szokott a megcímzendőnek helyes címe felől s habár tűrhetetlen sok igy is a tévedés, mégis valamelyest redukálódik azok száma. De már a közvetlen érintkezések alkalmával, midőn a bennünket megkereső, megszólító egyének a beszéd folyamában nem nagyon találják meg a megfelelő elnevezésünket, hajmeresztő tudatlanságra valló összetételeit halljuk a felekezeti epithetonoknak s bizony a sok közül nem hiányzik az „August“ elnevezés sem.* De vájjon okozhatjuk-e a nem közénk tartozókat akkor, ha saját híveink sem tudnak eligazodni a saját magunk által elfogadott, büszkén hirdetett és használt sok elnevezés, úgymint evangélikus, ágostai, lutheránus, protestáns között s ezeket variálják a szintén használatos református, kálvinista, helvét jelzőkkel? Nem! Magunk vagyunk a hibásak! Mert oly hosszú hivatalos elnevezést : „ágostai hitvallású evangélikus keresztyén egyház“ — használunk, hogy mintegy az egész egyháztörténelmet akarjuk egy cím keretébe szorítani, amiből azután a laikus csak annyit tud. hogy hosszú lévén a cím, neki is jó hosszan kell kikanyaritania azt, miért is összevissza hány oly jelzőket, melyek a protestáns egyházakkal kapcsolatban fülében csengenek, nem törődve azzal, vájjon egymás mellett megférhetnek-e ? Meg kell rövidíteni hivatalos elnevezésünket és minden zavar el fog múlni. Példa rá a reformátusok eljárása, kiket azóta, hogy elnevezésüket kurtították, helyesen neveznek meg, sőt megtörténik, hogy azok, kik nem igazodnak el a mi chaoszunkban, bennünket is reformátusoknak neveznek el. Mi állja útját annak, hogy követvén a reformátusok példáját, a zsinat által hivatalosan is rövidebb elnevezést állapíttassunk meg? Ha a reformátusok a felekezeti szempontból semmitmondó „református“ elnevezés kedvéért (mert hát minden téren lehet szó reformról vagyis reformálók s igy reformátusokról) elhagyták a több súlyt kifejező „evangélikus“ jelzőt, annál inkább megtarthatjuk mi, mivel nem okozhat már a megszűnt „evangélikus református“ elnevezéssel zavart. Legyünk tehát hivatalosan iscsupán „evangélikusok“, amiként hitbeli őseink hazájában, Németországban is csupán azok. Lombos Alfréd. * Csakugyan boszantó formákat hall néha az ember. Nemrég egy úriember „ágostonos egyháznak“ mondta egyházunkat. A székesfőváros tanácsától többnyire ..ágostai egyház“ címén jön a hivatalos megkeresés. Nem csoda, hiszen a közös protestáns bizottság tárgyalásai közben a református atyafiaknak még a püspökei is következetesen igy szólítanak meg bennünket: „az ágostai testvérek“. Szomorú jelenség ez, amelyen segíteni kötelesség. És segíteni az itt ajánlott mód a legjobb. Szerk.
