Luther Márton: Nagy kátéja, 2. kiadás (Budapest, 1944)

Az első parancsolat. Ne legyenek idegen isteneid

azután el is kellett pusztulnia mindazzal, amije volt, úgy, hogy gyermekei közül sem maradt fenn egy sem. Viszont Dávid szegény, alacsony sorból való férfiú volt, folyton üldözték és kergették, hogy sehol az élete nem volt biztonságban. És mégis Saul tőrvetései ellenére is neki meg kellett maradnia és királlyá lennie. Mert, amiket Isten a fennebbi Igékben mond, azoknak be kellett teljesedniök s beigazolást nyerniök, mivel Isten sem nem hazudhat, sem nem csalhat. Azért vigyázz, nehogy az öi-dög és a világ léprecsaljanak káprázatukkal, amely egy ideig fennállhat, végül azonban semmivé foszlik. Ennélfogva jól tanuljuk meg az első parancsolatot, hogy belássuk, mennyire nem tűr Isten sem m iféle elbizakodottságot, vagy más dologban bizakodást. Továbbá, hogy legelsősorban azt kívánja, hogy szívből reméljünk minden jót, akként, hogy az igaz úton egyenesen járjunk és Isten adta javainkkal úgy éljünk, ahogyan a cipész él a tűvel, az árral és a fonállal, amelyeket munkája végeztével félrerak, vagy ahogyan a vendég él a szállóban az eledellel és a fekvőhellyel. Mindent csupán adott szükségleteinkhez képest használjunk, mindegyikünk a maga Istentől rendelt hivatásának és állásának megfelelően és ne engedjük, hogy bármiféle dolog úrrá vagy bálvánnyá legyen rajtunk. Érjük be enynyivel az első parancsolatról, amelyet bővebben kellett magyaráznunk, mert a fősúly éppen ezen van; — még pedig azért, mert mint már előbb mondottuk, ha a szív ezen a ponton Istennel rendben van és ezt a parancsolatot megtartja, akkor a többi már könnyen megy az első nyomában.