Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)

PÁRHUZAMOS EVANGÉLIUMOK

LUKÁCS EVANGÉLIUMA Könyvét a későbbi egyházi hagyomány által Lukácsnak elnevezett, ismeretlen szerzője egy bizonyos Teofilus nevű, előkelő embernek ajánlotta, aki munkáját anyagilag is támogathatta. Az illetőnek a kereszténységhez való viszonyáról az érdeklődésen kívül más bizonyosat nem tudunk. A kor irodalmi szokásának megfelelő, személyhez szóló ajánlás nincs ellentétben azzal, hogy Lukács az evangéliumot szélesebb keresztény körnek írta. Ezek a bevezető sorok az evangéliumot történeti műnek szánják, melyet írója korabeli történetírói módszerrel kíván elkészíteni (1,1-4). Szándéka azonban másként valósul meg. A Jézus működéséről Lukács rendelkezésére álló hagyományanyag ellene áll a szoros értelemben vett életrajzi feldolgozásnak, s az evangélista munkamódszere valójában hasonló, mint amilyennel Márk és Máté evangéliumában találkoztunk. Forrásai: Márk evangéliuma, azután az un. beszédforrás, melyből a vele egy időben, a kilencvenes években író Máté is merített, s a külön anyag, amely csak az ő kezéhez jutott el az evangéliumok alapjául szolgáló hagyományból. Ezt a háromféle hagyományanyagot alakítja saját teológiai szempontjából és írói módszerével. Az „eleitől kezdve mindennek pontosan utánajártam" sem értelmezendő másként. A külön anyaga ugyanúgy az őskeresztény hagyományképződés módján keletkezett, mint a többi evangéliumi hagyomány. A szemtanúkra hivatkozás nem biztosít külön történeti rangot Lukács evangéliumának; az ajánlásnak erre vonatkozó utalása inkább azzal a kiemelt szereppel van összefüggésben, amelyet Lukács mindkét könyvében - az Apostolok cselekedeteit is őírta - az apostoloknak juttat. A történeti nézőpontnak fontos szerep jut Lukács teológiai gondolkodásában és műveiben. Lukács is hellenisztikus görög köznyelven ír, de magasabb színvonalon, mint a többi evangélista. Nyelvezetén érződik az Ószövetség görög fordításának, a Septuagintának hatása. Abevezető ajánlás viszont klasszikus körmondat, amely elárulja a szerző jelentős hellenisztikus műveltségét. A hagyományanyag feldolgozásában bizonyos fokú írói művészet jellemzi. Azokat az egyenetlen átmeneteket, amelyek Márk evangéliumának egyes egységei között találhatók, s az egyik történetet a másikkal gyakran csak egy „és" fűzi össze -, Lukács elsimítja. Míg Márk két szombatnapi történetet egyszerűen egymás után elmond, Lukács hangsúlyozza, hogy a második történet egy másik szombaton történt (Mk 2,23-3,6; Lk 6,6). Jézusnak a hagyományban egyedül álló és helyzetrajz nélkül közölt mondásait, beszédeit rövid bevezetésekkel látja el, melyeket többnyire magából a mondásból vagy példázatból következtet ki. Szereti kiemelni, hogy Jézus szavai milyen alkalommal hangzottak el, és olyan emberekhez szóltak, akik kérdéssel, illetve kételkedően léptek a Mesterhez. így kapcsolja Lukács közös szituációhoz az elveszett juh, az elveszett drahma és a tékozló fiú példázatát (15,1-31). Az irgalmas samaritánusról szóló példázatot Jézus válaszként mondja egy írástudó ama ellenvetésére, hogy kicsoda az ő felebarátja (10,25-29). Ezek a keretek, melyekkel Lukács Jézus szavainak és beszédeinek hagyományát ellátja, az evangéliumnak elbeszélő jelleget kölcsönöznek. A Mester szavai nem időtlen igazságokat fejeznek ki, hanem maguk egy darab történet (E. Lohse).