Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)

PÁRHUZAMOS EVANGÉLIUMOK

Lukács evangéliuma 61 ISTEN TERVE Lukács alapvető teológiai szempontjáról is vall az ajánlás. Művében „az (Istentől) véghezvitt eseményekről" tudósít, melyek sajátos történeti folyamatot képeznek (1,1). Nem mondja ki a nevet, de Teofilus és a könyv olvasói, istentiszteleti felolvasásakor annak hallgatói tudják, amiről az irat tanúságot tesz: Jézus történetéről szól. Ám ez a történet nem fejeződött be Jézus mennybemenetelével, amivel Lukács evangéliuma zárul, hanem folytatódott. Nem csupán az Apostolok cselekedeteiben, hanem tovább, s beleért a szerző jelenébe: a „közöttünk" meghatározással az ő élete is belekapcsolódik az eseménysorozatba, melynek hatása valamennyi későbbi nemzedék sorsába vág. „Az első könyvet mindarról írtam, Teofilus, amit Jézus tett és tanított" - így kezdi Lukács az Apostolok cselekedeteit (ApCsel 1,1), és befejezetlenül, nyitottan a jövő felé, végzi azzal, hogy Pál Rómában „hirdette az Isten országát, és tanított az Úr Jézus Krisztusról, teljes bátorsággal, akadálytalanul" (ApCsel 28,31). Kibontakozik előttünk Lukács teológiai látása Isten tervéről. Az Isten „határozata", „akarata" Lukács szótárában szerepel legtöbbször az Újszövetségben. Az „Isten teljes akarata" szókapcsolat az apostoli igehirdetés összefoglalására szolgál (ApCsel 20,27). Krisztus halála Isten határozata volt (ApCsel 2,23). Krisztus halálra adói csak eszközök voltak, „hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék" (ApCsel 4,27-28). Isten tervének kezdete a teremtés. Lukács evangéliumában Jézus családfája Ádámig megy vissza, s nem, mint Máténál, Ábrahámig (Lk 3,23-38). Az Apostolok cselekedetei két helyen is szól arról, hogy Isten teremtette a világot és mindazt, ami benne van (14,15;17,24). A záró határpont Krisztus visszajövetele (ApCsel 1,9-11). Ε két határ között fut az üdvösséget készítő történet, teológiai szakkifejezéssel az üdvtörténet, három periódusban. Az első Izraelnek, a törvénynek és prófétáknak ideje. A második szakasz Jézus földi működésének ideje. Ez a legjelentősebb korszak, „az idő közepe", amelyben a jövendő üdvösség már előre vetült. A harmadik az egyház ideje, mely a Szentlélek pünkösdi kitöltésétől kezdve tart mindvégig a történelem folyamán (H. Conzelmann). Az üdvtörténet hármas felosztásával szemben újabb kutatók a kettős felosztást részesítik előnyben, azzal a megokolással, hogy ez felel meg az evangélista koncepciójának: „A törvényt és a prófétákat Jánosig hirdették, azóta az Isten országának örömhírét hirdetik" (16,16). Keresztelő János üdvtörténeti határvonal, és ő maga még a régi korszakhoz, az ígéret idejéhez tartozik. Jézussal megkezdődött a második korszak, a beteljesülés ideje s ebben az evangélium írója is benne él („hirdetik": jelen idő!). Ez a felosztás az egyház idejét egybekapcsolja Jézus idejével. Lukács azonban Jézus mennybemenetelét is határvonalnak tartja, amely után a Szentlélek eljövetelével új periódus kezdődik. Ezt Lukács szóhasználatához kapcsolódva a „tanúk idejének" is nevezik (ApCsel 1,8), és nem „az egyház" idejének, mert Lukács inkább gyülekezetekben gondolkodik. Én a Szentlélek korszakának mondanám, mely megfelel Lukács teológiai gondolkodásának, és nem zárja le a periódust a „tizenharmadik tanú", Pál apostol működésével, amint az egyik kutató teszi (Ch. Burchard, J. Jeremiás tanítványa). Az üdvtörténet kettős felosztása esetén a második korszak Jézus idejét és a Szentlélek, az egyház idejét foglalja magában. A hármas felosztás azonban jobban megvilágítja, hogy Jézus ideje valóban „a közép" az üdvösség történetében. Az üdvösségtörténeti szemléletmód Lukács jellemző sajátja. A feltámadt Jézus szavai így foglalják össze tanítványai számára az evangélium végén Isten tervének teljesedését: „Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a próféták könyvében és a zsoltárokban. Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az írásokat, és így szólt