Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)
PÁL APOSTOL
30 Az Újszövetség színgazdagsága Pál ritkán - és akkor is csak azért, hogy az evangélium hirdetését alátámassza - ír élete nagy fordulatáról: Krisztus megismerésről és apostollá elhívatásáról. Ezzel kapcsolatos személyes élményéről nem szól, míg az ApCsel ismételten beszél róla. Mi is ,jól tesszük, ha nem lépjük túl saját kijelentéseinek fénykúpját fantáziánkkal, és nem engedjük eltéríteni magunkat attól, ami neki magának volt lényeges" (Bornkamm). Személyes vallomásai az életét teljesen megfordító tényt közlik: a feltámadt Krisztus „legutoljára... nekem is megjelent" (lKor 15,8); „megragadott Krisztus Jézus" (Fii 3,12); „kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa bennem a Fiát, hogy a róla szóló evangéliumot hirdessem a pogányok között" (Gal 1,15-16). Nem arról van szó, hogy egyszerre megvilágosodott előtte mindaz, amit Jézusról evangéliumként hirdetni fog. Ellenben Isten bizonyossá tette a megfeszített Jézus feltámadásáról, és ezzel egy csapásra megváltozott a Jézushoz való addigi viszonya. A feltámadott Krisztus megjelenését és a pogányok apostolává történt elhívását az ApCsel-ben képviselt hagyomány egybefogja és a damaszkuszi országút eseményévé avatja (9,3-6; 22,6-10; 26, 13-18). Ε három leírás közül leginkább az első viseli magán a régi hagyomány nyomát, ám az esemény színes leírása hasonlóképpen alakulhatott ki, mint a húsvéti elbeszélések (Bornkamm). Pál saját szavai a megdicsőült, élő Krisztussal való találkozását anélkül tanúsítják, hogy annak belső titka fellebbenthető lenne. De a valósága kétségtelen. Damaszkuszban mindenesetre járt Pál a megtérése körüli időben (Gal 1,15-17). Pál nem beszél a megtérését megelőző lelki folyamatról sem. Az üldözött keresztényekkel folytatott viták, az ő tanúságtételük, hitvalló magatartásuk lehetett Isten kezében előkészítő eszköz a Pál életébe való belenyúlásra. Megtérése után nem keresi fel a jeruzsálemi apostolokat, mint ahogyan Lukács írói céljának megfelelően beállítja, hanem a kelet-jordániai pogány vidékre megy (ezt jelzi az „Arábia" név). Nem magányos pusztaság volt ez a föld, nomád beduinok vándoroltak ott, és ismert hellenisztikus városok virágoztak rajta, köztük a mai Amman. Minden valószínűség szerint Pál már ott, a mai Jordánia területén prédikálta Jézust. Ennek a vidéknek volt ura Aretász király; helytartójának keze elől menekülnie kell a Damaszkuszba visszatért apostolnak (2Kor 11,32). Megtérése 32 körül lehetett, körülbelül két évvel Jézus megfeszítése után, harmincegynéhány éves korában. Mintegy három évvel később látogat Jeruzsálembe, és veszi fel a kapcsolatot Péter apostollal, az ósgyülekezet első vezetőjével. A tizenöt napos tartózkodás alatt bizonyosan a Krisztusról szóló tanúságtétel került szóba közöttük. Ajelek azt mutálják, hogy Péter nem állt Pál útjába, de nem is jutottak teljes egységre a tanításban. Máskülönben érthetetlen lenne, miért tartott Pál továbbra is távolságot az ősapostoloktól, és miért hangsúlyozta nyomatékosan később is: „Tudtotokra adom, testvéreim, hogy az evangélium, amelyet én hirdettem, nem embertől származik, mert én nem embertől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam" (Gal 1,11-12). Más megniylatkozásaiból persze tudjuk, hogy a Jézus Krisztus haláláról és feltámadásáról szóló őskeresztény hagyományt tekintette az evangélium alapjának (lKor 15,3-5). Amit az első hívő nemzedéktől „kapott", azt is „az Úrtól vette" (lKor 11,23). Isten belső kinyilatkoztatása a megdicsőült Krisztus valóságáról ezt megelőzte. Pál a Péterrel való találkozást követő, nagyjából 14 esztendőben először Szíria és Cilicia tartományokban folytat eredményes missziót (Gal 1,21-24). Majd a Barnabás nevű hellenisztikus zsidókeresztény (így nevezzük a Krisztusban való
