Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

zsidó apokaliptikában hatalmasodott el, mely felvette magába az iráni vallási dualizmus idegen elemét. De az a rendkívüli Jánosnál, hogy alapelvileg pesszimista világszemlélete ellenére éppen ő mondja ki az Űjszövetségben a legnagyobb szót a világról: ezt a világot szerette Isten, ennek a világnak vétkeit törölte el Jézus műve. Jánosnál a „világ" legszélsőbb negatív szemléletével egybefonódik a világ legmagasabb újszövetségi értékelése Isten szeretete és Krisztus cselekvése révén. Nézzük most az egész verset! Lám, Krisztus élete, halála, folytatódó megváltói szolgálata nemcsak a keresztyének vétkeit fedi be Isten előtt, hanem átfogja bűntörlő hatásával az egész emberiséget, a mindenkori jelenben. János evangéliumában is megszólal ugyanez a látás több alkalommal. Krisztus a „világ megváltója" (J 4,42). Ha belegondolunk, hogy János a „világot" — noha vallotta teremtettségét — az Isten-nélküliség állapotában szemléli, ezen a sötét háttéren nő meg pozitív kijelentésének mérhetetlenül erős fénye: Isten szeretete, Krisztus műve nem csupán a hívőket illeti, hanem az egész embervilágot. Figyeljük meg a mondatban a hirtelen, váratlan tágítást. A levélíró az összefüggés szerint a keresztyén emberek vétkezésének kérdését tárgyalja, s amikor ennek végső megoldását adja, ez a szóban forgó téma belső logikájánál fogva is a hivő emberek vétkeire vonatkozik. De itt nem tud pontot tenni. A témát kitágító gondolat tör be, mert lehetetlen Jézus Krisztus művét úgy említeni, hogy leszűkített maradjon, még ha a tárgy kifejtése ezt vonná is maga után. „Nemcsak a mieinké, hanem az egész világ (vékei)-é is" — ez a közbevetett megjegyzés olyan ablakot nyit meg, melynek távlata nélkül nem lehet belső keresztyén témáról sem szólni. A személyes, befelé forduló gyülekezeti témát, a lelkipásztori beszélgetést meglepetésszerűen áttöri — teológiai okból! — az „egész világra" gondolás. A két versben az őskeresztyén gondolatok és a jánosi elem összeszövődése figyelhető meg. A „Szószóló", az „eltörlés" („engesztelés") János fogalmai, amelyek tartályába hagyományos keresztyén mondanivaló kerül. Ez a kettősség adja jellegzetességét. Mivel a tartalom nem sajátosan jánosi, azért értelmezésében ezt a körülményt figyelembe kell vennünk. Különösen is a „Szószóló", az Istennél közbenjáró Krisztus alakja szokatlan János világában, mert az ő gondolatkörében nincs helye ilyen mennyei képnek Krisztus szerepéről. Ügy tekinthetjük, mint segítő gondolatot an64