Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

képzelet és mítosz ingoványán csapongó keresést a történelemnek egy meghatározott pontjához vezeti, Jézushoz. S megmutatja az általa adott örök élet valóságát az emberi élet keretében a földön: a Krisztus-hitben, a cselekvő és önfeláldozó szeretetben, s a halálon is keresztültörő folytatásában. Amit a hivő emberek Jézus személyében és történetében megtapasztaltak, azt az igazi élet „Igéjé"-nek (logosz) nevezi. Krisztus — mégpedig nemcsak tanítása, hanem a vele kapcsolatos egész történés, amelybe élete és a tanítványok húsvéti hittapasztalata egyaránt beletartozik — számukra Istennek az igazi életről szóló híradásává és örök életet adó, teremtő szavává lett. Ezt a magyarázatot az őskeresztyénség szóhasználata nyújtja ehhez a jánosi fogalomhoz. A görög „logosz" (szó, beszéd) kettős értelme alakult ki az őskeresztyénségben Jézusra vonatkozólag. Jézus szavaival, életével Isten szólt, tanítványai a Krisztusról szóló üzenetben Isten szavát hirdetik: ez volt az egyik képzet. És a másik: Krisztus szavában és a róla szóló híradásban Isten ereje rejlik, amely ugyanolyan teremtő hatalom, mint volt egykor Isten szava a teremtés történetében vagy Izrael életében. A „logosz" szónak kettős őskeresztyén vonása szépen érvényesül a magyar egyházi nyelv „ige" szavában. Az „ige" nyelvtani értelemben cselekvést, ill. történést kifejező szó. Joggal fordítjuk tehát az Újszövetségben Isten szavát sokatmondóan Isten igéjének. A levél első versének „ige" fogalmában az őskeresztyén jelentés érvényesül, de a szóhasználatban új képzet is jelentkezik, amely már János többlete. János evangéliumának bevezetésében (1, 1—14) Jézus Krisztusra alkalmazott „logosz" megnevezés jellegzetes rokonságot mutat a kor számos görög és zsidó vallási, filozófiai okoskodásával. Ezek a gondolatfűzések, a „logosz" szó második jelentésének, az „értelemnek", illetve az Ószövetségben is szereplő „bölcsességnek" megszemélyesítésével, Isten és a tőle idegennek tartott világ között közvetítő lényt képzeltek el. A későbbi gnosztikus mítoszok középponti alakja az „anthróposz" (magyarul: ember), földre alászálló mennyei lény, Isten küldötte az embereknek az anyag, a test rabságából való megszabadítására. Nem lehet világosan megállapítani, hogy a gnosztikus mítoszok kialakulásában mennyi szerepe volt Jézus alakja keresztyén hatásának, de annyi nyilvánvaló, hogy az isteni erőket közvetítő közbenső lény gondolata a keresztyénséget megelőzően támadt. Ebből a szellemi környe31