Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS HARMADIK LEVELE

sége folytán is. Az otthoni gyülekezet nem tudta küldötteit annyi pénzzel ellátni, amennyire szükségük lett volna útközben, ezért alakult ki a szokás, hogy az út folytatásához a közbeeső gyülekezetek adtak anyagi hozzájárulást. Az „Istejihez méltóan" a továbbutazó misszionáriusok ellátására vonatkozó megjegyzés. Isten igéjének szolgálatában állnak, Isten igéjét viszik, ehhez illő, megfelelő gondoskodásban részesítsék őket. Két szempontot is tartalmazott ez a nyomaték. Egyes pogány vándorfilozófusok nagyon elhanyagolt külsővel járták az országutakat, ne legyenek hozzájuk hasonlók Krisztus evangéliumának hírvivői. Másrészt ne kényszerüljenek rá a kéregetésre, ami haszonleső pogány kolduló papoknál elég gyakori jelenség volt abban az időben. (7) „mert a Névért indultak útnak, (és) semmit sem fogadnak el a pogányoktól". Ez a közelebbi megokolása annak, hogy „Istenhez méltóan" adjanak nekik utazásukhoz támogatást. A „Név" így magában Krisztus neve; másutt is találkozunk ilyen abszolút értelemben való használatával (Csel 5,41; 4,12. Ign Ef 3,1; 4,1). Krisztus nevének érdekében utaznak a szóban forgó keresztyének, s ez azt jelenti, hogy a róla szóló evangéliumot, örömhírt hirdetik. Sőt — mivel a név magát a személyt jelenti — igehirdetésük Krisztust hordozza, a jelenvalót. Itt derül ki világosan a szövegből, hogy misszionáriusokról van szó, akik az öreg lakóhelyéről indultak útba nem is egyszer. Diotrefésznek a levélíró ellen forduló vádjai (10. v.) arra mutatnak, hogy elsősorban az öreg áll e missziói munka hátterében. Ezzel nem ütközik, ha a helyi gyülekezet megbízásából is mentek, aminthogy útjukról az egybegyűlt gyülekezet előtt adtak számot (6. v.). Az utóbbi körülmény jelzi, hogy a levélíró és a helybeli gyülekezet között összhang uralkodott, amit a második levél is tükröz (2 J 13). A küldöttek úti feladata elsősorban a pogányoknak szóló miszsziói prédikálás volt, amint a mondatnak „pogányokra" utalása jelzi. Az ellátásukról történő gondoskodás megfelel Jézus egykori utasításának és az általános őskeresztyén gyakorlatnak (L 10,7. 1 Κ 9,14). A „Tizenkét apostol tanítása" (Didaché) — a második század elejéről — a vándorigehirdetőkkel kapcsolatban már megszorítással él, nyilván visszaélések miatt, mert egyesek a keresztyén missziói munkából üzletet csináltak: „Ami pedig az apostolokat és prófétákat illeti, az evangélium rendelése szerint járjatok el: minden apostolt, aki hozzátok megy, fogadjátok be mint magát az Urat. Egy napnál hosszabban azonban ne maradjon; 289