Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

csak arról van szó, hogy Isten csupa szeretet, tenát magatartasai, cselekvését irántunk végső fokon és teljesen a szeretet határozza meg. De a tétel fordítottja is érvényes —, s ez az a pont, ahol János messzebb lépett valamennyi újszövetségi írónál: szeretetben élni annyi, mint Istennel közösségben lenni. A szeretetben jelen van az Isten! A levélíró megállapítását akkor értjük helyesen, ha nem feledkezünk meg arról, hogy szereteten ő az isteni jellegű szeretetet érti: ez a szeretet Istentől árad Krisztus közvetítésével a világba, a hit ragadja meg és a hivők egymás iránti szeretete adja tovább. Ez a szeretet Istent hordozza, mert Isten lényét a szeretet jellemzi teljességgel. Az Isten szeretet. Ennek a tételnek nincs párhuzama az antik filozófiában és vallásosságban. A korabeli filozófia (Seneca, Epiktétosz) eljutott Isten gondviselő szeretetéig, de nem tud arról, hogy Isten mivolta a szeretet, mégpedig a könyörülő, mentő, közösségébe vonó szeretet. A gnosztikus kegyesség a boldog eggyéválást hirdette Istennel, de ez nem a mások felé forduló szeretetben, hanem misztikus élményben történik. Isten és a lélek közötti üggyé vált ott a szeretet, amelyből ki volt zárva az embertárs. Jellemző erre a Salamon Ódái, második századi gnosztikus gyűjtemény egyik darabja, mely János levelének negyedik fejezetéhez hasonló hangot üt meg, és mégis milyen távol van attól: „Nem tudnám az Urat szeretni, ha ő nem szeretne. Kicsoda tudja a szeretetet megérteni, ha nem az, akit (szerelmese) szeret? Izzok a Szerelmesemért, és szereti őt a lelkem" (3,3—5). A különbség annál szembetűnőbb, mert a gnosztikus szöveg az Istenhez való viszonyt majdnem erotikus színekkel festi. Megelőzően Pál apostol jutott el Isten Krisztusban megnyilatkozott szeretetének legvilágosabb megértésére (R 5,5—8), s az Istentől származó szeretet legmélyebb ábrázolására (1 Κ 13). Ez a teológiai örökség ott él János levelének ebben a fejezetében. János azonban továbbviszi a páli gondolatot a szeretetről. A levélíró az őskeresztyén és páli hagyomány alapján, sajátos, újszerű gondolatvilágában, egyetlen, összefüggő mozgásként ragadja meg és értelmezi a szeretetet mint isteni valóságot. Teljesen egybeforrasztja a Krisztus-hitet és a keresztyén szeretetet: mindegyikben az Isten szeretetéről van szó, csak az egyikben elfogadom, a másikban cselekszem azt. Sőt a mások iránti szeretet204