Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

sához Ábellel szemben. Az összehasonlítással nem a világ és a hivő keresztyének között levő testvériségre céloz, mert Jánostól ez a gondolat távol áll. Nem testvérgyilkosságnak tartja a római császárság keresztényüldözését. A hasonlósági pont másutt van: Kain és a „világ" lényegéből következik a két párhuzamos tett (vö. 14. vers; J 15,18—19; 17,14). A levélben csak itt szerepel a „testvérek" megszólítás az olvasókhoz. Ezen a helyen áttöri a lelkipásztori viszonyt — melyet a szerző a „gyermekek" megszólítással ismételten hangsúlyoz — a közös keresztyén sorshoz inkább illő testvéri kapcsolat. A jánosi „gyűlölni" fogalom metafizikus távlatával már találkoztunk a levélben (lásd 2,9-nél). (14) „Mi tudjuk, hogy átjutottunk a halálból az életre." Az „átjutottunk" görög szava a lakáscserét, egyik területről a másikra való költözést jelenti. A levélíró a hétköznapi szó alkalmazásával világítja meg a Krisztusban hivő ember helyzetében bekövetkezett teljes változást: a „halál" köréből az örök élet terébe költözött. Ez a megállapítás a jánosi teológiának jellegzetes kulcspontja. János evangéliumában ugyanilyen fogalmazásban olvassuk (5,24). A halálról és az örök életről János nem a hagyományos őskeresztyén felfogást ismétli, mely szerint a földi élet után a feltámadás elhozza az örök életet, ö az örök élet jelenvaló voltára teszi a hangsúlyt. A döntő fordulat az ember létében végbemenő változás a földi életen belül. Ezt a gondolatot csak úgy érthetjük meg, ha félretesszük a halál és élet szokásos emberi fogalmát, s belehelyezkedünk a jánosi gondolkozásba. „Elet", „örök élet" (lásd 1,1—2) Jánosnál az Istennel való közösséget jelenti, ami a Krisztusba vetett hitben valósul meg (J 17,3). Az Isten életkörébe való kerülés adja meg az embernek mindazt, amit életvágyában és reményeiben homályosan, csalókán, bizonytalanul vagy tévesen kíván. Jánosnál azonban szó sincs a túlvilág élményszerű megtapasztalásáról, ami a korabeli pogány kegyességben a csúcspont volt a vallásos eksztázis révén. Az örök élet jelenével nem lelkiállapotot ír le, hanem a hitet és a szeretetet. „Ami az örök életből a tudatunkban megjelenik, amit belül átélünk, egyszerűen az, hogy hinni és szeretni tudunk" (Schlatter). Az ítéletnek megtörtént tényként való kezelése nem jelenti, hogy kiküszöbölődik az örök élet jövője, s hogy a hivő emberre váró eljövendő teljesség feloldódik a jelenben. 149