Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)
JÁNOS ELSŐ LEVELE
változás, az „Istentől származás" nem bizonyítható. Csak aki megismerte, megtapasztalta személyesen Isten szeretetét, annak lesz érthetővé Isten gyermekeinek mivolta. Ismét egybecsendülésnek vagyunk tanúi János és Pál között: „A ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt az Istenben" (Kol 3,3). A keresztyén ember istengyermeksége nem tartozik a megállapítható jelenségek közé. (2) „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvalóvá, mik leszünk." A „most" és a „még nem" idői fogalom: határozottan utal a keresztyén jelen és az eszkatológikus jövő különbségére. A hivő ember mai mivolta nem a végső. Ismét áttöri a földi látóhatárt az eljövendő, közelebbről még ismeretlen üdvösség: a hivő ember léte túl az életen, a halálon. Az író itt sem ad közelebbi rajzot, nem közöl részletesebb elképzelést, amivel pedig az Űjszövetségben néhol találkozunk. Isten nem tette ismertté a hivő ember földöntúli, eljövendő egzisztenciáját. Jánosnál nem hallunk olyasmiről, amit Pálnál olvasunk a feltámadási testről (1 Κ 15), a Krisztus érkezését jelentő kürtszóról (1 Th 4,16), vagy amit a Jelenések Könyvében látunk a mennyei városról (21). Ezzel hallatlan erővel maivá lesz János szava: a túlvilágról nem tudunk semmi közelebbi részletet. Az eljövendő örök élet, üdvösség felderíthetetlen, meghatározhatatlan és leírhatatlan valóság a hit tárgyaként. S ez elég bizonyosság kell, hogy legyen a hívőnek. A kérdésre visszatérünk „mai jegyzetünkben". Amit mégis mond a végső állapotról, a gyülekezeti hagyománynak a lényegre mutató darabja: „Tudjuk pedig, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van". A „nyilvánvalóvá lesz" eseményével Isten gyermekeinek feltámadására utal (erre vonatkozik az előző mondatban: „mik leszünk"). Nem említi a feltámadás fogalmát. Az egész jánosi teológia tartózkodó a végső állapot közelebbi meghatározását illetően. A „hozzá" és az „őt" Istenre vonatkozik, nem Krisztusra (az író az előző 1. vers gondolatmenetét folytatja, ahol „az Atya" az alany, és az „őt" félreérthetetlenül Istent jelentette). A hivő ember örök jövendőjét az Istenhez való „hasonlóságban" és az Isten „látásában" írja le. A hangsúly az Isten „látására" esik. Az Istenhez való hasonlóvá válásnak csak az a jelentősége, hogy Isten „látását" lehetővé teszi. Az őskeresztyén hagyományban ritkán fordul elő az Isten látása, de szintén ilyen eszkatológikus érte126
